Sziasztok!

Ha csend és nyugalom van, akkor érzem jól magam, de hát akkor ez egy üres blog lesz, és ti ide járhattok unatkozni. Problémás alapállás.

Igen, ebben az állapotban nehéz élni, mert mindig kell valamit csinálni. Átlagos mércével ez annyira szélsőséges életérzés, hogy nyugodtan odébb állhattok. / De azért örülnék, ha maradnátok! /

A cukorfalat osztálytársaim azt latolgatták, ki váltotta be az életben a hozzá fűzött reményeket...? Szerintem a legbölcsebb az volt, aki óvatosan, lábujjhegyen közeledett a kérdéshez, és nem merészelt válaszolni. Mert az értékrendek különböznek, és a válaszhoz kevés az információ. / Ez most olyan, mintha túl hamar ütnék le egy labdát, nem? /

De hiszen ezért írok. Az én labdámat dobálom fel, aztán várom, hogy valaki elkapja. Szóval lehet sikeres valaki, és egyúttal fantasztikusan érett. És lehet sikeres, de bunkó. És lehet szürke, de csodálatos, és lehet szürke, de tényleg szürke. Tehát a "világi" szereplés nem támpont. Jó, hogy nem voltam ott, mert hallgattam volna, mint a sülthal. Egész fiatalon - már dolgoztam - valaki fölvilágosított, hogy tudom-e, hogy engem kis hülyének tartanak...? Sejtettem, nem rendültem meg, sőt. Ma már azon imádkozom, nehogy nagyon jól beváljak valahol. Például tegnap értekeztünk egy kicsit, voltak vendégek is, és azt figyeltem, mennyire igyekszik mindenki formásan előadni az odaillő szerepet, kinek mekkora erőfeszítésébe kerül, és milyen a végeredmény... Mulatságos. Nem vagyok cinikus, csak azt a részét bírálom a produkciónak, ami nem teljesen belülről jön. A törekvésekkel együtt vagyok, csak a pózokat és manírokat nem bírom.

Kitört a szerelem mindenki között... Olyanok kezdtek el szerelmesek lenni, akikről soha nem gondoltuk volna. Nagyon jó látni. Sokkal gyógyítóbb nekik, mint mi, vagy egy talicska gyógyszer. Mielőtt velem örülnétek, ne higyjétek, hogy általános az üdvrivalgás! A Jóisten szándékai és az angyalok mesterkedései nem mindenkinek meggyőzőek... A legjobban az visel meg, amikor valamelyik nőci gyereket akar, és jön az ítélet, hogy nem lehet, mert beteg, ő nem vállalhat gyermeket.

Itt ez a szavazás a vágyakról. / Nagyon kíváncsian lesem az eredményt, klikkeljetek minél többen, majd kiértékeljük közösen! / Erre tegnap az egyik nagyon édes hölgy "beteg" váratlanul azt mondta nekünk, hogy már nincsenek vágyai. Azt szeretné, ha reggel nem ébredne fel, mert a világnak nincs már rá szüksége.

Hoppá! Ez vágy-nélküliség? Erre gondolt Buddha? Nem kell neki a világunk. Nem kér belőle. De udvarias, és úgy fogalmaz, hogy őrá nincs szükség. Igaz is félig-meddig, mert az olyanokat, mint ő, nem nagyon díjazzák: ugyanis becsületes, segítőkész, jó szándékú, közösségi, kifinomult, őszinte... Kitartóan küzd az élethelyzetei megoldásáért, és sok-sok akadályba ütközik. Most kellene jönnie a tágabb horizontnak, a világosságnak... pár centire van tőle. Érzitek? Persze addig nagyon nehéz, sőt elviselhetetlen. Ha nem sikerül átlendülnie, akkor a legsúlyosabb depresszió következhet. Én csak annyit tehetek, hogy éreztetem, hogy vele vagyok, s próbálom rávenni, hogy kérdezzen... Emlékeztek a nyolcasra? Ez az a pont, ahol meg kell fordulni, irányt váltani, elengedni, távolodni. Hétköznapi történés, tanulságokkal.

Voltam a héten egy nyüzsi helyen, és gyönyörű fagyi-kelyhet ettem. S egyszercsak bejött egy kép, hogy ha megállna hirtelen minden, mi lenne az utolsó kép, amit magammal vinnék? De nem keseredtem ám el! Semmi extra közérzet. Ennyi.

A horoszkópos oldalak között találtam egy olyat, ami a nevünk rezgései alapján elmondja a sorsunkat. Gyorsan megnéztem a sajátomat, és minden kedves főszereplőmét, visszamenőleg is. Nagyon jó, ezért leírom, hogy nektek is legyen nagyon jó...: www.ezo.hu, > kabbala menüpont, > a név megszólal.

Még ide tartozik, hogy van egy olyan elterjedt vélemény, hogy a horoszkópok azért nem igazak, vagy hihetőek, mert úgy fogalmazzák meg őket, hogy bárki találja meg benne magát. Mintha egy jól átgondolt, intelligens átverést gyanítanának... De most, hogy gyakrabban nézegetem, olyan érzésem támadt, hogy az lesz oda leírva, amit szeretnék! Én hozom létre a jóslatot! A tudatom befolyásolja a leírást, az meg engemet... Így azért sokkal izgalmasabb!

A meggyleves habarása már jól megy. A Juci a tv-ben elmondta az ő titkát, miszerint a habarás hőfoka azonos kell hogy legyen a levesével, akkor nem lesz csomós. Köszönöm szépen a sok bíztatást , de azért gyertek a kietlenebb tájakra is...! Vagy most nyaraltok, szerelmesek vagytok, és szebbnél szebb tájakon jártok? Különben a puding szempontjából mindegy...

Sziasztok!

Nincs semmi baj, ne féljetek, de történet az van. Arról, hogy tudjuk-e, mit gondolunk. / Pontosan így kérdeztem nemrég, hogy tudjátok-e, hogy mit gondoltok... Furcsa kérdés, ugye? / Emlegettem egyik nap, hogy a halál balról jön. Gondolom, jó alaposan megijedtem, amikor egy motoros aznap a bal hátsó oldalamról előkerült a kereszteződésben. Akkor utána biztosan felülvizsgáltam ezt a tételt, és úgy sikerülhetett, hogy nem balról jön. Nem úgy, hogy nem jön, hanem hogy nem balról, hanem jobbról. Két nap múlva szintén a zebrán, ahogy megállva átengedett egy autós, utána mögötte párhuzamosan előugrott egy motoros, és szerencsére elvágtatott mögöttem, de éreztem a melegét, az érintését. Jobbról.

A gondolat ereje óriási. Most már azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán miért történt ez a két eset, és megfejtettem. Ugyanis nemrég apukámról elmondtam, hogy visszaemlékezéseket írt számítógépen a betegsége idején... Hibás összeköttetést hoztam létre. Hiszen én nem emlékekről írok, csak véletlenül, néha. És nem vagyok beteg. És nincs visszaszámlálás. Vagyis van,  mi is minden nap levághatunk egy csíkot, mint a kiskatonák... de hát ez nem szövi át a gondolatainkat. Vagyis ez az emlék, és ez az emlékezés még túlságosan élénk. Sajnos, így van.

Nem azért írom a blogot, hogy panaszkodhassak, vagy henceghessek! Hanem azért, hogy elmondjam, hogyan próbálom megfejteni a sorsot. Úgyhogy már el is felejthetitek a történetet, csak azt ne felejtsétek, hogy ébernek kell lenni, tudni, hogy mi is van velünk...

A címem vadalma. Ez a virágterápiás szerek között a megtisztulás cseppje. A felhasználó-nevem vadkörte, csak úgy viccből, a párom javasolta. A képtáram neve pedig vadrózsa: ez szintén egy virág-eszencia, a rezignáltság és közöny gyógyszere. Jól összeálltak, helyesek... Ezek mondjuk tudatos választások voltak, de amikor el kezdtem mániákusan új postafiókot keresni az interneten, pedig már volt egy, és két hétig nagyon kutattam, akkor magam sem értettem, hogy minek ez nekem, és miért csinálom. Csak kerestem. Rá is találtam erre, ahol most írok, és egyszercsak látom ám, hogy "egy perc választ el a blogírástól, irány blogolni". Fél perc alatt döntöttem, hogy ez nekem kell, és már regisztráltam is. / Akkor égett oda a csülök. / 

Vagyis a két hétig tartó keresés alatt próbáltak meggyőzni odafönt, hogy haladjak már ebbe az irányba, és képzelem, hogy ujjongtak, amikor látták, hogy megértettem a parancsot...!

Na ezt szerettem volna elmondani. Néha sikerül elcsípni, hogy egy történésben mi a szellemi. A lelki és a testi már megy. De egyszerre a három még nem.

Ha érdekelne valakit, hogy szerintem melyik poszt lett jó, azt válaszolnám, hogy a "ma". / Pedig az a legrövidebb. / Mert a hétköznapi és a szellemi élmények találkozásának pillanata átjön rajta.

Elköszönök fájó szívvel... de jó kis programom lesz! Csá!

Sziasztok!

Most reggel egy filmről cseverésztek a tv-ben, amiben két rákos beteg végiggondolja, hogy mit szeretne még megtenni az életben, s egy 50 sorból álló ajánlás volt a válaszok alapja. Nagyon derűsre sikerült a beszélgetés, és kellemesebbnél kellemesebb programok ötletei születtek. Nem is tudom még pontosan, mi a bajom ezzel, de már sejtem. Az, hogy sztereotípiák voltak, például világkörüli útról, és szerepekről szóltak, nem személyes kérdésekről. Egy kivétellel, mert olyan válasz is volt, hogy mindent felkutatna a gyógyulásért, de épp ezzel valahogy nem a kérdésre válaszolt...

Például abban a játékban, ahol az első feladat, hogy fogalmazz meg egy kérést, a betegek gyakran azt felelik, hogy gyógyuljak meg... igen, rendben, és rögtön utána mit tennél? Itt nem utána, hanem előtte.

Mire is vágyom? A múltkor említettem, hogy vendégül láttam öt angyalt, és papíron közölni kellett velük a kívánságaimat. Első helyen a legközelebbi hozzátartozóm boldogsága szerepelt, / aki megkért, hogy ne írjak róla, de ez még belefér, ugye? /, a többit nem írtam le, csak kigondoltam: élhessek közvetlenül a természetben, és legyen egy olyan munkám, ami gyógyítással és szellemiséggel is kapcsolatos, és pozitívabb energiákkal vesz körül, mint a mostani. Tárgyi, anyagi és személyekkel kapcsolatos konkrét kívánságaim nincsenek. Sőt, szeretnék elég erős lenni majd mindazok elviseléséhez, amik jönni fognak, és lehetőleg nem befolyásolni a dolgok menetét... ha mégis, akkor úgy, hogy a többieknek a lehető legjobb legyen. Valamint azt szeretném, hogy akinek fájdalmat okoztam az életben, az bocsássa meg nekem, és én is meg tudjak magamnak bocsátani.

És lám-lám, alakul, formálódik, jön... Főleg azt emelném ki, hogy jön: vagyis amikor megtörténik valami, ami elsőre kívülről jövőnek látszik, akkor az nem külső esemény, hanem válasz a belsőnkre. Illik is megköszönni. Köszönöm !

Már tudom is, mi lesz a következő szavazás témája. A vágyakról fog szólni. De ha van hozzáfűznivalótok valamelyik kérdéshez, írjatok bele! Például ha nem a szeretet a csúcs, hanem valami más, akkor / ha nem titok / érdekelne, hogy mi... 

Jön a konyhaművészet, drukkoljatok... ! 

Sziasztok!

A meggyleves próbája is az, ha megeszik... Illetve a cseresznyelevesé, amit ma gyártottam, és katasztrófálisnak mondható munkafolyamat után megütötte az elvárható szintet. Aki nem ismer, már biztosan sejti, hogy nem vagyok egy mai fruska, így nagy valószínűséggel be tudok habarni egy gyümölcslevest. Hát nem, sajnos ez tévedés. Rám nézve nem sajnos, mert kimondottan jó kedvem lett tőle. Hogy hogy' ki tudom nevetni ezeket a dolgokat, és a színfalak mögött csúfot űzni belőlük...

A gyümölcsleves csak igen szűk határok között tökéletes. Selymes, sűrű leve kell, hogy legyen, a gyümölcs ne főjön szét, de puhuljon meg, savanyú-édes-illatos legyen, és hideg. Ha ettől eltérünk, a levest ehetetlennek minősítik, minket pedig nagyon elmarasztalnak, hogy finom legyek. Szerintem nem lőnek vele nyulat... A teljes kiőrlésű liszttel behabartam a házi tejfölt, összekevertem a levével, és együtt boldogan forralni kezdtem. Nokedli lett. Rózsaszín nokedli. Szerencsére egyedül voltam, lehetőség nyílt a hiba elhárítására. Átszűrtem a levét, és a cseresznye-szemeket egyenként leöblítettem, és visszahelyeztem a lébe. Sokáig tartott.  Most nem látszik, hogy közben mi történt. A rózsaszín nokedlit megettem, nagyon finom volt, ti ezt az élményt lehet, hogy még nem ismeritek...

Aki szeretne gyorsan lendíteni a sorsomon, megírhatja, hogy mit csináltam rosszul, és hogyan kell, de igazából nem ezért írtam le, nem jajkiáltásnak szántam. Hanem azért, mert jól mutatja, hogy milyen a viszonyom a vulgaritáshoz. Épphogy átugrom a lécet...

Legalább húsz éve egy munkahelyi közös menzás ebédelésen krumplistésztát ettünk. S nem kockatésztával csinálták, hanem szélesmetélttel. / Remélem, jól írtam, nem fordítva. / S az egyik kis kolléganőm olyan őszintén föl volt háborodva, hogy alig tudta megenni a krumplistésztát a szélesmetélttel, mondhatni, nem ment le a torkán. A többiek támogatták ezt az álláspontot. Akkor felderengett számomra, hogy a szakadék szélén táncolok. Mert nekem mindegy, hogy milyen alakú a tészta. Manapság az a helyzet, hogy a párom megpróbál ésszerű magyarázatokkal előállni ezeket a szokásokat illetően, de egyáltalán nem tud meggyőzni. Vagy például ma fodrásznál voltam, és vágattam egy kimondottan divatos és fiatalos formát, de azért amikor hazaértem, rögtön leöblítettem langyos vízzel, hogy természetesen száradjon meg.

Kész csoda, hogy a / már nem kicsi / legközelebbi hozzátartozóm fontosnak tudja tartani ezeket a dolgokat. Én mindig is tudtam, hogy fontosnak kell tartani... ezért sikerült.

A lakberendezést - formák, színek - ennek ellenére szeretem, és mostanában a munkahelyemen gyakoroltam, mert jobbra-balra költöztünk. Ott főleg az vitt rá, hogy annyira hiányzott a jó hangulat, mert mindenki csak dúlt-fúlt, hogy gondoltam, robbantok ezen a dolgon. Saját pénzemen dekorálok. Saját telefonomon telefonálok. Saját lemezeimet fogom vetíteni. És saját élettapasztalatomat fogom átadni... Ezt úgy értem, hogy a tankönyvek ezen a területen nagyon halvány támpontot jelentenek. Elvégre azt tanultuk, hogy a saját élmény a döntő...!

A cseresznyéről még annyit, hogy lekvárt is készítünk, és tegnap délután néhány órán keresztül cseresznyét magoztam. Kellemes elfoglaltság volt.  Nagyon lassan haladtam vele, minden szem egy alkotás, és közben jó sokat lehetett ábrándozni. Borsót is szeretek pucolni, meg diót törni, vagy rizst válogatni, ugyanezért. A sürgős feladatokat, határozott célokat és a határidőket nem szeretem. Lassan főzök, lassan takarítok. Szivacs nélkül mosogatok, mert legjobban úgy érzem... Ezek már nagyon intim részletek... :) Bocsika.

Sziasztok!

Már jönnek a szavazatok! Nagyon örülök. Rájöttem, hogy elég erős kérdéseket tettem föl, bár ha azt vesszük, minden kérdés durva, ha őszinték akarunk lenni. A kifelé őszinte magatartartás is nehéz, ha nem vállalunk valamit, de a befelé őszinte nehezebb lehet, ha tisztában sem vagyunk magunkkal. / Nyomkodjátok nyugodtan a gombot! Egyszer majd kiértékeljük. /

Tudod, hogy miről mit gondolsz? Erről a hetemről azt gondolom, hogy igen nehéz volt, mert egyik oldalon háború, homály és szeretethiány volt, a másikon viszont tiszta és jó lépések történtek. Ahogy erősített az egyik oldal, úgy erősített a másik. Végül beállt az egyensúly. Most nulla, végre.

Még hétfőn beszélgettem valakivel, aki felhozta, hogy a halál mindig balról jön. Igen, hallottam erről. Aki olvasta, tudja. Olyan különös ez az állítás, hogy sokat töprengtem már rajta. / Egyébként nem fogok irodalmakra hivatkozni, nehogy műveltségi versennyé alakuljunk. / S pár óra múlva egy motoros balról majdnem eltalált. / Csak tanácsolnám ezek után, hogy amikor leléptek, a vállatok mögé is kukkantsatok hátra... /

A következő napokban megvadult valaki a melóhelyemen, és terrorisztikus bosszúhadjáratot indított, mert nem érezte, hogy szeretjük. Nemcsak nekem szólt, hanem többünknek. De az ég rám osztotta a helyzet megoldását, mert három négyzetméterre vagyunk összezárva. S ez a feladat nem először talál meg! Kaptam tanácsokat a semmibe vevéstől a durva elutasításig, de nekem valahogy egyik se tetszett. Ezek az egó válaszai. Így lassan rájöttem, hogy az elfogadás és a szeretet lesz a közös nevező. De azért ez csak így leírva ilyen egyszerű. Esténként pályaválasztási gondjaim voltak: óceánjárón legyek-e büfés, vagy uszodában medence-pucoló, vagy bérlet-árus egy bódéban... / Amióta élek, pályaválasztási gondjaim vannak. / Mára elvonult a vihar, kisütött a nap, gyógyulnak a sebek, és számomra kész a tanulság. De a másik számára nem biztos, hogy tudatos, mi történt vele... Tehát a gondolatok nem esnek egybe a cselekvéssel. Ha igen, az tiszta szerencse. A gondolat a teremtő, és a beszéd meg a tettek ellentmondhatnak neki. Ilyenkor mi az eredmény? Káosz, felháborodás, szemrehányás, duzzogás... és nagyon nehéz leásni az alapokhoz.

Tudjátok, hogy a munkám lényege a kommunikáció, és persze a többieké is. Mégsem közelednek egymáshoz, távolságot tartanak, sokszor szinte kerítőnek érzem magamat, amikor tisztogatom az ösvényeket. Mondjuk vissza kellene adni egy cserepes virágot: egyikük nem kínálja, másikuk nem kéri. Egy konfliktust meg kellene oldani, úgy, hogy átadják egymásnak az információt. Nem. Hogyisne! Sokszor szinte üzennek velem. Vicces. Pedig a kapcsolat a gyógyszer. Legfőbb esélyünk a boldogságra a közeledés. Ez a mániám. A téveseszmém.

De a jóból is kijutott bőven! A legközelebbi hozzátartozóimtól nagyon sok szeretetet kaptam, és elindult egy jó munka. Ezek igazi ajándékok...

Néztem az embereket délután, ahogy kijöttek a munkából. Vonultak, nem mentek... Egy színielőadást adtak elő, nem túl meggyőzően. Szerencsére voltak biciklisek is, és egy-két őgyelgő.

Az erkölcsről mit gondoltok? Azt érzem, hogy egyre fontosabbnak tartom. A lelkiismeret hangjának nevezném, nagyon mély érzésnek. Mivel tartozom valakinek, jól szeretem-e... nem lehetek boldog más boldogtalansága árán... Meg kell érte küzdeni, azt hiszem, nem lehet készen kapni. A kapcsolataink, a tetteink minősítése bennünk legbelül. Nem külső ítélkezés, hanem a sajátunk, ami elől megpróbálhatunk kitérni, de úgysem fog sikerülni. És a lelki egyensúlyunk alapja. Nem? A babák miért olyan felhőtlenek? Mert még semmit nem rontottak el. Nem ártottak. Ártatlanok... a nyelv... fantasztikus.

Ha jó közérzetre vágytok, kezdjetek el minél nyíltabban kommunikálni magatokról. Ha nem megy, hallgatni, de torzítani semmit, semmi esetre sem. Az interneten keringenek mostanában olyan körlevelek, amelyeket feltétlenül továbbítani kell a barátoknak, és előfordul, hogy egy nap hármat kapok valakitől, hetek óta, de azt, hogy szia, hogy vagy, nem. Végülis ez már a vágyat jelzi... Vagy a közösségi oldalak! Bejelöljük egymást ismerősnek, és kész. Nem baj, igyekszünk. A világon a magyaroknak van a legtöbb mobiltelefonja. Az utcai hirdető-cédulák kiirthatatlanok. Hála isten... Egészségesek vagyunk. 

Sziasztok!

Most is hajnal van, és egyedül vagyok, ilyenkor esik legjobban írni. Sajnos a munkahelyemen túlbuzgósági sztrájkra kényszerültem, és a reggeleim egy órával rövidebbek lettek, de most ezt így kell csinálnom.

Emlegettem egy drámát a múlt héten, talán túl vagyunk rajta. Mármint a kollégáimmal, együttesen. Ez mindjárt egy kérdés: miért választunk olyan melót, nem túl magas díjazásért, ami közvetlenül igénybe veszi az életenergiáinkat? Hiszen árulhatnék szedvicseket is a híres gyorsétteremben, vagy melltartót egy butikban, vagy kutathatnám a cserebogarak halhatatlanságának okait egy steril laboratóriumban. Ehelyett emberek sorsának a részévé válok, vagy fordítsuk meg: az én sorsom részévé válnak ők! Hűha! Nem lehet megfordítani? Mondták már nekem, hogy " hol vannak az én határaim...? ", szeretettel intve óvatosságra. Nem igazán értettem. Nevettem néha, hogy a lakáskulcsommal akartam bemenni a szobámba, itthon meg a benti kulcsommal kotorásztam... S az az egészséges és a normális, aki világosan el tudja különíteni azokat a versenyzőket, akikkel reggel nyolctól négyig találkozik, azoktól, akikkel délután négytől reggel nyolcig. Amazok a munka "tárgyai". Megbarkácsoljuk, megfabrikáljuk őket, és kész. Ezt a mondatomat még hitelesíteni fogom, ha eljön az ideje, ne féljetek. Azért puding próbája a címem.

Különben ebből nem következik, hogy mindenkin segíteni akarok. Sőt, konfliktusba kerülök a munkaköri leírásommal, mert valójában csomószor erőszakosan kell működnöm, és akkor is produkálni valamit, amikor a másik nem akarja. Vagyis legszívesebben csak akkor mozdulnék valakire, ha ő akarja, ha megkeres, de úgy elég hamar fegyelmit kapnék. A szendvics-árusításnál nincs ilyen probléma, mert csak akkor lép oda a pulthoz, ha éhes. De a kórházba nem csak akkor fekszik be, ha önismeretre vágyik. Hanem az ingyen koszt, kvártély lepipálja a magas szempontokat, vagy az otthonról menekülés... Ez a két fő ok.

Azt írtam legutóbb, hogy valamiről legközelebb mesélek. A rákról. A sorsom része lett, azzal, hogy a szüleim mindketten tüdőrákban haltak meg. Nem egyszerre, hanem tíz év különbséggel. S most úgy lett aktuális, hogy megemlítsem, hogy elmentem egy előadásra a minap, ahol ennek a betegségnek a természetes gyógymódjairól volt szó. Különben mit kerestem volna ott? / Erről szól a blogom: amit csinálok, amit csinálsz, miért csinálod, és miért pont azt kell tenned? /

Az internettel, sőt magával a számítógéppel is emiatt kerültem kapcsolatba. Azelőtt nagy ívben elkerültem a gépet, egyik tanítóm megjegyzése még erősített is ebben, mert azt mondta, hogy az a helyzet erősíti az ént, hogy vagyok én és van a gép, ott vagyunk egymással szemben...

Apukám kezelőorvosa behívott a szobájába, és azt mondta, hogy a papának fél éve van hátra, és ne is nézzek utána semminek, se újságban, se könyvtárban, se interneten. / ! ! ! / Azóta internetezek. Ennek a mondatnak a súlyán az sem változtat, hogy a papus valóban elment fél év múlva. S hogy én megpróbáltam megidézni az összes erőt, amivel kapcsolatban álltam, hogy ne így legyen.

Anyukámmal hasonló történt. Az orvosa egy szép januári reggelen közölte vele, hogy két hónapja van hátra. Így is lett. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ha azt jósolta volna neki, hogy meggyógyul, ha akar, és ő segíteni fog ebben, akkor úgy lett volna. Ha legalább két évet vagy ötöt vagy huszonötöt jósolt volna... de jó is lenne. Erre mondják mostanában, hogy nem tudtam feldolgozni. Precízebben fogalmazva: megbocsátani.

Azóta látom, de már akkor is tudtam, hogy meg lehet gyógyulni belőle, nem csak túlélni, vagy egy kis haladékot kapni, hanem meggyógyulni. Legfőképpen megelőzni érdemes. El is kezdtem gyűjtögetni az idevágó ismereteket, és szerkesztettem egy honlapot, hogy terjesszem őket. De az első mozzanat mindenképpen az volt, hogy a papa történetét "felteszem az internetre". Nem tudtam, ez mit jelent. Mintha az óceán felszínén a vízre írnék valamit...

Az interneten való közlések olyanok, mintha belekiabálnék az éjszakába. Nekem pontosan megfelel ennyi valóságosság. Nem kevésbé meggyőző, mint az asztal sarka.

Egy másik esemény az volt ezekben a napokban, hogy szervezkedni kezdtem valakivel egy nagyon jó kis ügyben, ami nem is olyan kicsi. Az én dolgom csak a támogatás lesz, de nagyon örülök neki. Annyit elárulhatok, hogy összefügg a gyógyítással.

Nohát, egy kis történetecske. Volt egyszer egy hölgyike, aki nagyon magas régiókban járkál, és nagyon sok pénzért adja át az információkat annak, aki kéri tőle. Azonkívül komoly pénzszűkében lehetett, amikor egy nagy összeggel meglopta a legközelebbi bizalmasát. A magas égi kapcsolata most biztosan megdorgálja... De még mielőtt súlyosan ítélkeznék fölötte, felteszem, és részben tudom, hogy a sors milyen súlyos megpróbáltatásoknak tette ki korábban, s hogy hirtelen kellett új megoldásokat és túlélési stratégiákat találnia. Vagyis "meghasadt a szíve", és mint Zrínyi, kitört a falai mögül. Az eredmény az, amit leírtam. / Tudjátok, hogy Szigetvárt ki akarják adni gebinben a törököknek 100 évre? / A szenvedéseinkért nem tudunk és nem is kell elégtételt venni, vagy netán aprópénzre váltani őket. Megkapja mindenki a jutalmát... és a büntetését.

Ez a spirituális fejlődés tipikus csapdája. Az énünk olyan, mint a prizma. Jön a fehér fény, megtörik rajtunk, és ami a túloldalon kijön, az már nem fehér fény, hanem színes. De a szivárvány végülis gyönyörű.

A hölgyike is gyönyörű, az egész életével és törekvésével, csak most egy osztályt át akart ugrani az iskolában. Második után harmadikba kell menni, nem lehet negyedikbe. Kell haladni, de csak ahogy sikerül.

Én nem hajszolom ezt a kérdést. Egyetlen dolgot tűztem magam elé: hogy figyelek. Egy kis történés ide illik, ami most történt. A kollégám azt mondja reggel, hogy te jó ég, elvesztettem a mobilomat, otthon felejtettem, vagy mi... Az első gondolatom az volt, hogy csörgessük meg, akkor ugye megtudjuk, hogy hol van... bár ez tök irracionális, és nincs is egység a kártyámon, akkor hívd fel otthon az otthon levőket, hogy nézzék meg... Két perc múlva meglett: kiderült, hogy itt volt a szobájában, velem szemben három méterre, tehát ha megcsörgettük volna, hallottuk volna a választ. Én el is képzeltem, hogy csörgetjük, és hallom. Vagyis a megérzés által nyújtott információ éles és pontos volt, de az ésszerűség megpróbálta legyőzni. Majdnem sikerült neki.

Apukámmal minden a legnagyobb rendben haladt. Erős volt, jókedvű és optimista. Ekkor az egyik barátja adott neki kölcsön egy laptopot, hogy írjon az életéről. Ezt ugye emlékiratnak is hívják. Őrjöngtem. És nem tudtam lebeszélni, a játékát elvenni, a barátját bokán rúgni... Romlani kezdett az állapota, igaz, hogy a megírt oldalak száma nőtt... Szigorú vagyok? Így kellett lennie? Nem úgy, hogy én meggyógyítom? Anyukámat sem? Ellenálltam az ő akaratuknak, a döntésüknek? Majd megtudom idejében.

Ne szomorkodjatok, ha befejeztétek az olvasást! Az élet nem habostorta... Már nincs is hajnal. Azt mondta a párom, hogy legalább négy-öt kiló hússal jöjjek haza. Különben sem lehet mindig örülni... És nem lehet mindig szomorkodni. Csak az egyensúly maradjon meg.

Itt a tetőtérben az ablaknyíláson benézett a Frici, és láthatóan úgy megörült nekem...! Köszönt is. Sajnos nincs felesége és gyerekei. Lehet, hogy ettől olyan melankólikus. És ettől olyan filozófikus. Nem viccelek.

Sziasztok!

Volt egy napom a héten, amikor este úgy éreztem, hogy három évig tartott / a nap /. És tudjátok, miért? Én tudom, de nem írhatom le. Hallgatni  kell szakmai okból, erkölcsi okból, spirituális okból... Ez lehet mindjárt egy jó kis meditációs téma: titkolózz, akkor helyesen cselekszel... Biztos, hogy jól van ez így? A kapcsolat létrehozása és ápolása nem nagyobb érték? A közös pontok keresése nem nagyobb érték? Együtt lenni és az áramlás elé nem akadályt gördíteni nem nagyobb érték? Tanulságok átadása egymás számára nem nagyobb érték? Jól van, nem fogom megszegni a szabályt, de körülírom az eseményt. Valaki bűnt követett el, és megbűnhődött. Azonban ez a megértő és toleráns társadalom nem bűnként, hanem betegségként kezelte az ügyet. Tessék, itt ez a kérdés, amit már Hamvas Béla felvetett, hogy a bűn helyébe a betegséget tettük... Pedig "a lelkiismeret az aztán tudja..."

Legújabb szavazásom tehát így szól: Van bűn? Van. Nincs. A Jóisten tudja. Én e harmadikat ikszelném be, mert ilyen szélsőséges esetekre nem vagyunk felkészülve, és nem tudjuk megítélni. Ti hogy lennétek vele?

Ma reggel, amikor jókedvűen megérkeztem a munkahelyemre, az egyik beteg kijelentette, hogy közéjük tartozom. Nagyon emlékezetes mondat lesz ez nekem. Ők utálják, hogy a minősítésünkkel kirekesztjük őket, mert számít nekik a véleményünk! / Ha nem számítana, nem izgatnák magukat. / Nekünk viszont nem számít az övék? Nekem az ő véleményük is számít.

A szufikról láttam most vasárnap reggel egy szép kis filmet. Pörögnek, keringenek, és énekelnek. Ennyi elég ahhoz, hogy a "minden egy" élménnyel jöjjenek vissza. Vallások és politikai ellentétek között képesek hidat verni, bár vannak ellenségeik, mert a békének és a szeretetnek sok ellensége van... A fizikai tény, hogy szédül és elmosódik a külső dolgok látványa, csak az első szint. A következő a lelki, hogy befelé kezd figyelni, mert a külső rohanás követhetetlen. És ugyanez már szellemi élmény: ha középen vagyok, megnyugszom, lelassulok, felolvadok. Egy történés három síkja. Három az egyben... Mint a samponnál. Vagyis mindenben benne van minden, csak meg kell vizsgálni. Jó alaposan.

A testi betegségek megértése is ilyen pályán halad előre. Kezdetben voltak a testi bajok. Majd gyanús lett valami többlet, és jött néhány betegség, mely testi és lelki, mondjuk pszichoszomatikus okokra látszott visszavezethetőnek. Majd minden betegséget ilyennek kezdtünk tartani. Majd gyanús lett a betegség üzenete, szellemi tanulsága, spirituális értelme, s ma már sokan úgy gondolják, hogy minden betegség minden szintünkön megjelenik, ha kell.

Magával a számítógéppel és az internettel egy megrázó betegségélmény révén kerültem közeli kapcsolatba. De ezt már a következő részben mondom el. / Mint a Nils Horgersson végén mondják: "de ezt már a következő részben mondjuk el nektek..." 

Sziasztok!

Szombat reggel van. Sőt hajnal, így várható, hogy aranyat lelek... De mielőtt elintézek tizenhárom dolgot, és még kettőt, leírom, ami összejött.

Olvastam az egyik helyes kis blogban, hogy a tematikus naplók hibája, hogy nagyon lerágnak egy csontot. Elgondolkoztam, hogy ez a veszély engem is fenyeget, mert mindig a "lényegről", a végső tanulságokról szeretnék írni, de úgy, ahogy azok a hétköznapokban megjelennek. Az pedig mindig más! Ezzel a veszély el is hárult. Bocsássatok meg, ha ismétlésnek tűnnek egyes gondolatok, mert ez az oka. Nem haladok valahonnan valahová, és majd egyszer célba érek, hanem megállok, és körbenézek. / Körbeforgunk... Na tessék, itt van rögtön egy ilyen.../

Szóval az elmúlt napokban kiélesedett számomra valami. Egy kérdés két pólusa, távolsága, szembenállása, s köztük az én helyem. A függésről volt szó az előző részben, s találkoztam két véleménnyel, amelyek a legtávolabbi pontokon állnak. Egyszerű: az egyik azt vallja, hogy függjünk csak bátran, mert függeni jó, a másik pedig azt, hogy ne függjünk semmitől, mert elviselhetetlen, és lehetetlenné teszi a megismerést.

És mit érzek én ez ügyben? Hogy egyik sem az enyém. A nem függő, csavargó álláspont jobban vonz, mint a függő, de mindkettőt csodálom, mert a saját pályáján tökéletes.

A nem függő mindentől és mindenkitől távolságot tart a földi viszonyok között. Közöttünk. Hiszen velünk van. A mi súlyaink az övéi is, nem tud átröpülni strandolni Hawaira a saját szárnyán... Vagy terülj asztalkámat csinálni, amikor rágondol... Bár szeretne. A szabadság illúziójában ringatózik. Holott tudomásul kell vennie, hogy a szabályok, amikben itt élünk, rá is vonatkoznak, a kötöttségek léteznek, és egyet tehet, hogy megvizsgálja, mit akar betartani, és mit nem. Nem hiszem, hogy az lesz az egyenleg, hogy semmit. Vagy ha semmit, akkor nem marad tisztelet és szeretet és elfogadás és tolerancia és megértés és együttérzés irántunk, senki iránt... az pedig nagy baj. 

De a függő számára a függés olyan alapélmény, hogy nem is vitathatjuk, hogy kell-e. Komoly indulatokat  és érzelmeket vált ki már a kérdésfeltevés is. Így a Hawaira röpülés és a terülj asztalka gyártás lehetőségét meg sem vizsgálja, mert az a kör, amiben mozog, tökéletesen működik. 

Az új iránti vonzalom sőt vágy sőt kényszerűség akkor tör rá az emberre, amikor elérkezik a saját határaihoz, magyarul "nincs tovább", muszály új utakat és lehetőségeket találni, mert az addigi nem működik már. Ezzel nem minősítem sem a régit, sem az újat. Egyszerűen felfedezés. A szellemi úton lépkedők sokszor esnek abba a csapdába, hogy ők többek lettek, magasabban járnak, és így tovább. De aki harmónikus közérzettel él, nyugodt lehet, hogy jól csinálja azt, amit csinál. Csak arról beszélek, hogy ha megbomlik az egyensúly, és változásra ösztökél valami, akkor nem szabad ellenállni. 

Így hát egyszerre sorolom magamat függőkhöz és szabadokhoz, illetve egyikhez sem. Katasztrófális, ugye? Érthetetlen? Nem átélhető? Nektek az, ha közel akarjátok érezni magatokat hozzám, nekem az, ha nem akarok egyedül lenni. Helyettetek nem nyilatkozhatom, a magam nevében igen: egyszerre vagyok veletek és nélkületek. Már írtam róla, hogy a filmek főhősein épp úgy sírdogálok, mint a közvetlen életem szereplőin. Minden dráma.

Remélem, használható ez a töprengés. Vannak útszakaszok, amiken nagyon-nagyon nehéz túljutni, és nagyon egyedül van az ember. Azután visszatalál, de már semmi sem ugyanolyan.

Az elmúlt héten alaposan két tűz közé kerültem. Pontosan ez a dilemma öltött testet. Nem szeretném elmondani a történetet, de így is érthető lesz: egyszerre haragítottam magamra főnököt és beteget, miközben csak egy dvd-re vágytam, filmklubhoz. Nagyon szomorkodtam. A haragítás és a dvd-hiány miatt is. Eltelt pár nap, és lám-lám, mi történt: küldött nekem a sors egy dvd-t, vetíthetünk. Ugye csodálatos?

Egy másik téma várja, hogy leírjam, de most nincs időm, mert mosni, főzni, takarítani kell, és piacra menni, hála Isten, mert azt nagyon szeretem. Rengeteg új hagymát, paradicsomot, petrezselymet fogok látni, gomba és banán hegyeket, káposztákat, paprikákat és sárgarépákat. A húsok nem tudnak magukkal ragadni, de a túró, tejföl, sajt és vaj igen. És titeket?      

Sziasztok!

Mutatta a tv, hogy a legrégebbi találmányunk a kerék. De aki feltalálta, honnan vette az ötletet? Előbb egy felismerés kellett, hogy a dolgok ismétlődnek... A mozgás látszólagos, ha a tengely egy helyben marad... illetve csak a középponthoz képest mozgás. Ha a középpont elmozdul, akkor minden változik. Azután a szélein nagy a rohanás, befelé haladva lassul, középen áll. Egy világkép rajza a kerék... De az is lehet, hogy legurult a lejtőn valami, és újrajátszotta. S nem gyártott hozzá ideológiát. Sőt az is lehet, hogy egyszerre történt a gurítás és a felismerés. 

"Akárhogy táncolhatsz, csak körbejársz..." - emlékeztek a dallamára? Nagyon szép. De ott van rögtön a következtetés: "Szoríts meg jól, ha engem kívánsz, addig szeress, amíg látsz!" A körforgás szédületére két film képei is bejöttek: a Körhintából és a Titanicból... A forgás szenvedélyes, a szenvedély szenvedéssel jár - ugyanarról beszélnek mind, csak kicsit másképp.

Vannak korok és kultúrák, amik teljesen megengedőek abban, hogy valaki át akar-e rohanni az életen, vagy inkább elmélyedni szeretne benne. Akiket vonz a spiritualitás, azok azért mennek Keletre manapság, mert ott természetes a lélekfejlődésnek ez a szakasza. Itt mostanában az adrenalin a divat, ezért nem könnyű befelé figyelni. Túl harsány minden, túl nagy a zaj. De azért lehet. Belül dől el minden. Nem szabad bedőlni a reklámnak, a sémáknak, a divatnak, az eszméknek, az áramlatoknak, a tanoknak - csak magunknak. A többi gyerekjáték...

Volt már ilyen élményed, hogy ismétlődnek a dolgaid? Elég széles sávban működsz? Nem évszakokra és vasárnapi ebédekre gondolok. Inkább olyanokra, hogy hasonlítanak a barátnőim, a partnereim, a problémáim, a konfliktusaim... már megint összevesztünk ugyanazon, már megint becsaptak ugyanúgy, kezdem nagyon unni az egészet... Nem érdemes elköltözni új szomszédokért, nem érdemes munkahelyet váltani új főnökért, nem érdemes szakítani új partner kedvéért... mert ami itt van, az a lecke, és ráadásul a következő forduló még keményebb lenne. Tapasztaltad már ezt az érzést? Ha nem, akkor csak rohanj tovább, ameddig jól esik. Komolyan. A kerék forog, abban nincs hiba. Ha nem látszik a kiút, akkor mókuskerék a "neve". Próbáld meg élvezni, kihasználni, jól járni - ez az egyik elterjedt használati utasítás. Nem édes az íze, keserű. Mert valami fogva tart, hiányzik a szabadság mámora, ha meggebedünk is. Illetve igyekszünk elfelejteni, hogy valaha vágytunk rá, átéltük, és szerettük. Utoljára baba-korunkban, vagy serdülőként éltük át ezt az érzést. Azután felnőttünk.

Egyszercsak rájöttem, hogy a villamost jobban szeretem, mint a buszt, és a vonatot is jobban, mint a buszt. Síneken halad, kötött, zárt pályán, előre szigorúan eltervezett útvonalon... ha megadom magam, hamarabb célba érek. Megnyugtató volt. Ez már az egóról szólt, szép halkan... Nem emlékszem, melyik volt ez a pillanat, de azt tudom, hogy a 13-as villamoson történt. Ezeknek a pillanatoknak az emlékéért írok. Hogy kibányásszam a tengernyi pillanat közül azokat, melyek segítettek felröpülni, kilépni, megérteni. S hogy ti is vegyétek észre a ti különleges pillanataitokat, sőt kezdjétek el keresni őket.

Sziasztok!

Ha azt mondanám neked, hogy ne nyúlj bele a zsebembe, mert bizalmas információk lehetnek benne, mit tennél? Normális esetben tiszteletben tartanád, és nem nyúlnál bele. Ha belenyúlnál mégis, és nem találnál benne semmit, és még szóvá is tennéd nekem, hogy de hiszen nem is volt benne semmi, akkor az normális lenne? Hát nem. Mégis az betegszik bele, akinek átlépték a határait... És sajnos őt kell gyógyítanunk, nem a tolakodó, agresszív felet, aki nem tud kommunikálni, és nem hajlandó megérteni a másikat. Nagyon szomorú.

Ha van két embernek egy titka, és csak az egyiknek van félnivalója, de nem engedi, hogy a másik kilépjen a kapcsolatból, mert akkor az kiviheti a titkot, akkor ezzel bebetonozza a másikat a kapcsolatba és a hallgatásba, amibe ez a szegény belebetegszik. Akkor kinek kellene elmagyarázni, hogy a más élete nem a tulajdona?

Ha valaki függ egy szertől, akkor egyúttal nem az van a fejében, hogy jó lenne, ha függenének tőle...? Tehát nem a semleges alapállásra vágyik, hogy ő se függjön, és tőle se függjenek, hanem arra, hogy végre tőle is függjenek. Még a hét legjobb viccének szánva közli, hogy legszívesebben bezárna két hétre...

A drága szép legközelebbi hozzátartozóm nem függ tőlem. Tehát a bizalom és a hit a köztünk lévő kötelék. Ha bármi más közbeszólna, hiba volna. Az, hogy én féltem, inkább arra utal, hogy én függök tőle... Én szegény.

A másik legközelebbi hozzátartozóm se függ tőlem, legalábbis mindent elkövetek, hogy így legyen. Nem lepattintani akarom magamról, hanem szabaddá tenni... Tudják ezek, hogy szeretem őket? Nem úgy vagyok bekötve, mint szokásos, az már biztos is.

Vannak bizonyos életideálok, amelyekbe belenövünk. Ezektől is függünk. Nagyon is, oly mértékben, hogy ha megvalósítjuk, boldognak hisszük magunkat, ha pedig nem, akkor boldogtalannak. Ott kezdődik igazán a bizonytalanság, amikor megvalósítjuk, és nem érezzük a boldogságot. Vagyis kívülről kaptuk a programot, nem befelé mentünk, hanem kifelé. Ekkor jönnek a nagy kérdések, hogy mi az élet értelme? Mi a lényeg? Miért is élek? Ezekért?

Egyet tehetünk: felülbírálunk mindent az égvilágon, és nagyon szigorú feltételek mellett tartunk meg bármit. Amikor kicsi voltam, 20 évesen föltettem magamnak a kérdést, hogy beszálljak-e a ringbe, vagy kívül maradjak? Rémisztő. Úgy döntöttem, hogy beszállok, a sűrűje felé fogok haladni, lássuk a medvét. / Ettől kezdve minden "gúnya" lötyög rajtam.../ Lett is jó sok tapasztalatom, mert nem tértem ki a vonzások elől. Sokat ledolgoztam a tartozásokból... bár alaposan elfáradtam. Ha védtem volna magamat, most pihentebb lennék, de volna egy homályos hiányérzetem. Tehát egy ilyen döntés lehet életre szóló, és tudatos! Ha döntés... és nemcsak sodródás a vágyak mentén. Egyébként általában pont annyi történik meg egy emberrel, amit éppen elbír. / Ha túlméretezi, akkor megbetegszik./ Az élet-program már a születéskor jön velünk, maga a születés is "jóslat" ez ügyben, és akkor vagyunk elégedettek, ha érezzük, hogy minden a terv szerint halad... Ha letérünk mindenféle elvárás miatt, akkor kisiklik az életünk, és csapnivaló a közérzetünk. Valószínű, hogy a halálunkat is megtervezzük, jó mélyen a tudat alatt, bár erről ritkán tudunk beszámolni...

Milyen véleményektől függhetünk? Bármilyentől. Valóban választjuk őket, vagy készen kapjuk, mint az étlapon a választékot? Testi, anyagi, életmódbeli, vallási, politikai véleményünk mennyire a miénk, és milyen mély válaszokat ad? Ady azt mondja, "túllátok már a földi rácson"... de jó neki! Egy édes idős rokonom minden kirándulásról két bögrével tért haza, nem filózott az élet értelmén, és mindig elégedett volt. Az egyszerűsége szép, a tudatosság hiánya viszont sokat elvesz belőle...

S még mitől függünk? A kapcsolatainktól, vagyis azok szereplőitől. És mennyire? Szenvedélyesen, vagy ímmel-ámmal? Vagy sehogy? Holnaptól új helyen új feltételekkel új életet tudnál kezdeni? Érdekes, hogy akiknek főnyereménye van szerencsejátékban, nem változtatnak életformát, elszórják a pénzt, és nemsokára ugyanúgy élnek, mint addig. 

Itt már újabb függés dugja ki a fejét, a legerősebb. Saját magunktól függünk leginkább. Ez nagyon hülyén hangzik, ugye? Mert a bizonyosságok között első helyen pontosan a magamról alkotott kép áll. Aki ragaszkodik hozzá, az stabil, de nem fejlődik, aki hajlandó változni, az elbizonytalanodik, de cserébe rendkívüli felfedezései lesznek. Valamit valamiért...

S miért választjuk szívesebben a függést? Mert energiát kapunk tőle! Nem adni szeretünk, sajnos, hanem kapni. A szeretetet pedig azért tanulgatjuk, hogy átlépjük a saját árnyékunkat... Szuper a nyelv már megint! Szeretet-tankönyveink vannak... De ha más nem, a szerelem mindenkit megtanít rá, hogy együtt lenni jó... a spirituális iskola fő tantárgya ez a Földön.

Amikor önzetlenné válik a szeretet, akkor csillagos ötös. Nem függés már, és nem energia-lopás. Még rágondolni is jó.

Vettem reggel egy gyönyörű kis zöld új káposztát, és a villamoson azt eszegettem. S közben arra gondoltam, hogy ha sült krumplit ennék papír-dobozból, vagy tökmagot zacskóból, vagy csokit lila papírból, akkor nem keltenék feltűnést. Így hát dugdostam a kis káposztámat.

Sziasztok!

Beugrott este, amikor már befejeztem, hogy nem szép dolgot műveltem veletek. Mert a szavazásra tett javaslatomban kijelöltem öt fix pontot, ami számotokra a csúcs lehet, / csak javaslat volt /, magamnak viszont fenntartottam a "műsorváltoztatás jogát". Namármost: először is, tegyetek ti is javaslatot az öt legfontosabbra. Másodszor: rögtön megjegyeztem, hogy olyan űrlap is jó lenne, ami üres. Harmadszor: nem "szabály", hogy nem szabad a tudatnak fókuszt adni. Mert lehet adni, ha érzed, hogy kell, mert kapaszkodó kell, és akkor majd lesz mit elengedni. Pontosan ez a legérdekesebb pont. Vannak meditációk, aminél adunk tárgyat a tudatnak, és vannak, amelyeknél nem. Osho írja, hogy csak az érett gyümölcs esik le a fáról...

Másik kérdés, ami beugrott a meditációval kapcsolatban, hogy egy rövidke megjegyzést hallottam egyszer arról, hogy a nyitott szemes meditáció veszélyes. Magyarázatot nem, csak intelmet. Miért veszélyes? Mert összekeveredhet a kint és a bent, a személyiség-határokat túl gyorsan és intenzíven oldja. Aki pedig erre nincs felkészülve, az nagyon pórul járhat. Belebolondulhat.

Az előző résznek az lett a címe, hogy felszín. Vagyis foglalkoztat a mélységek kérdése. Mi van befelé, és mi lehet kifelé? Próbáljuk meg a befelét. Egy csomó állítást találhatunk magunkról. Honnan vannak? Anyukánk adta, és megtetszett? Könyvtárban olvastuk, és megtetszett? Szeretőnk adta, és megtetszett? Is - is. Ha régebben gyáva voltam, de most már bátor, akkor mi van? Ha régebben feleség voltam, de most szingli, akkor mi van? Ha régen óvodás voltam, most meg öregasszony, akkor mi van? Ha régebben férfi voltam, most meg nő vagyok, mert átoperáltattam magam, akkor mi van? A nevem vagyok? Leánykori név, asszonynév, felvett név... A nevem se vagyok. Hát akkor mi? Udvariasabban: ki? Elmúltak korszakaim, elmentek társaim, sejtjeim lecserélődtek... mit őrzök olyan eszelősen? Ha meg elengedek mindent, mi marad? Semmi. Ez durva... A reklámban egy helyes bácsi mondja mostanában, a fülembe cseng, hogy "kár, hogy a régi jó dolgokból nem marad semmi". A tényt már feismerte, de sajnálja! Vagyis valaminek kellene lenni, mert az üresség elviselhetetlen. Egyszer, amikor nagyon kiürültem, pontosan az a kép ugrott be, hogy "az alján lötyög valami", így, szó szerint. Ezek után vagy fölfedezem azt, hogy mi maradt ott, vagy megint teljesen meg fog telni... Mint ahogy a repülő húzza a csíkot maga után: a levegőben lebegő apró porszemek állnak össze nagyon is látható dologgá.

Egy tündéri nő előadásán hallottam, hogy ha egy hallucináló, téveseszmés beteg jobban lesz, mert ezek megszűnnek a fejében, akkor unatkozni kezd. Kísérletben vizsgálta a dolgot. Pszichiáter az illető / nem magyar /, még mielőtt leharapnátok az orromat. Akkor is már teljesen el tudtam fogadni, hogy ez így lehet, de nemrég illusztrálta az egyik ismerősöm. Van "valakije" beépülve hozzá, tudja, hogy azóta beteg, amióta társbérlője van, de már nem is szeretne tőle megválni. Erre varrjál gombot...! / Az előadó neve olyasmi volt, hogy fehér, vagy tiszta... /

A felszínről való csúszkálás le s föl egy szokássá válhat, merthogy mindenben benne van minden, ez a tudatnak egy mozgási iránya. / A másik szétnéz, és felsorol, egymás mellé állítja a dolgokat, úgy, mint a mesekönyvek - lehet írni gyönyörű mesekönyveket. / Két féle megismerési mód. Cseppben a tenger... igaz? Kinek melyik esik jól...

Nem szabad lezseren átugorni a másik irányt, a kifelét. Mi is van kívül? Pl. a lakásom - habár már vagy tízszer költöztem. Egy fasor, igaz, hogy elkorhad, kivágják, újat ültetnek. A hazám - a határok örökre szólnak? Európa, a kontinensek, a Föld, a Nap... Amit úgy élek meg, hogy kívül van, az valóban van? Ezt az aprócska kérdést az idő és a változás fogalmával próbáljuk megoldani. Ez is elég durva. Pedig káprázat, a tudat szülötte. Vagyis van is, és nincs is. S a tudat  bármit szülhet, a tudat maga a Jóisten. A Teremtő. A közösségi tudat energiája ráadásul összegződik, és önállósítja magát. Tükörkép. A közösség önismerete. Ez az én válaszom. Dobd el, ha nem tetszik. Így a Jóisten egyszerre van is, és nincs is, kint is van, és bent is. A vallásos gondolkodásban tipikus ez a dilemma, hogy a Jóisten hol található. És vagy azt válaszoljuk, hogy valahol "kint", fönt, másik dimenzióban, létsíkon, stb, vagy azt, hogy "bent", a szívünk mélyén, vagy azt, hogy "mindenben", a sokistenhit szerint... A korábbi közösségek tagjai fejletlenebb egóval éltek, jobban össze is tartoztak. Az újabbak egója - öntudata - erősebb, egy istenük lett. Ma ott tartunk, hogy már "ego" márkájú szabadidőruha is van, szerintem tömegek egója válik "túléretté", és ezzel együtt terhessé, miközben a buddhizmus terjed, és nő a vágy a spiritualitásra. A Földnek nagyon is fontos lett az önzés feladása, és az egymásratalálás. 

Az a Jóisten, amit a tudatod középpontjába állítasz. Ha magát a tudatot állítjuk középpontba, akkor az a Jóisten: a tudatunktól függetlenül létező szubjektív valóság... vagy a tudatunktól függő objektív valóság... / Dupla csavar! / Annyi energiája van, hogy alakítani képes minket. Kommunikál velünk. Interaktív a kapcsolatunk. Formál minket, és formáljuk őt. Vagy nem...? Egyirányú a kapcsolat? Csak ő formál minket? Totális a függésünk? Beszél hozzánk, és mi beszélünk hozzá. Imádkozunk. Vannak kicsi kapaszkodók, és óriásiak. Mert kapaszkodók nélkül nem lehet élni... A legszebb és legjobb oldalunk, amit szeretnénk megvalósítani, de még nem megy, az az isteni. Haladunk felé... A sötétebb valónk, amit szeretnénk elfelejteni, de nem tudunk, az a mi poklunk. Jobban tennénk, ha szembe néznénk vele. Nem azt mondtam, hogy éljünk Isten nélkül, és nem azt, hogy az egónk nélkül. És nem azt mondtam, hogy éljünk Istennel, és éljünk az egónkkal vígan. Hanem azt, hogy tudjuk, hogy ezek választások, bármikor felülbírálhatóak. S hogy az életünket azzal formáljuk, amit a tudatunk fókuszába állítunk.

Most pedig ki fogok menni a piacra, és a tudatom fókuszában a bevásárlás lesz. Fél óráig.

Sziasztok!

Felületes vagyok. Pedig tépem magam. Pl. a zenéket csak úgy nagyjából emlegettem, de hogy milyen húrokat pengettek meg, azt nem.

Volt a vadnyugati hős, aki a cimboráival a végletekig szolidáris, életét adja az eszméiért, a szabadságért. Nem alkuszik. Nem tud felvenni egy csinos zakót, és beállni a sorba. Inkább meghal. Nem romantikája van ennek, hanem hitele. Így jobb élni, ez élet. A lelket betörni pedig nem élet. Bizony. Bár aki sosem próbálta ki a függetlenséget, hanem mindig csak megfelelni akart, mert az biztonságos, az nem tudja, miről is van szó. Na például ezt a számot tíz gyalog megtett kilométeren át hallgattam, és nem untam meg. Cseh Tamás érdeme. Kamionok és kék füst közepette még énekelni is szerettem volna vele együtt. Rémes...?

A másik, amibe beleszerettem, egy francia fiú éneke, ellenpontozott ritmussal / lehet, hogy ez nem szakkifejezés /, egy kis feszültséggel, ami rögtön oldódik, folyamatos enyhe sodrással, és nagyon szomorú dallammal. Leírhatatlanul jó, illetve rám nagyon erősen hat. Rátok lehet, hogy nem ugyanígy hatna. Ez az, amiről azt írtam, hogy harmincszor hallgattam meg. Miért is? Most jön a neheze, válaszolni. Az életben való haladásomat tudja szimbolizálni valószínűleg, annál is inkább, mert nem értek franciául. Nem az értelmemre hat, hanem kimondottan a szívemre.

Vannak számok, amik a hidegségükkel fognak meg, a távolságtartásukkal. Szinte jeges lehellet jön ki belőlük. A kívülhelyezkedés, a madártávlatos szemlélődés nagy érték. Skizofrénia-szerű életérzés. Aztán vannak, amik a szenvedésükkel. Az elszakadás fájdalmával. Vagy ennek az ábrázolásával. A kettő nem ugyanaz. A lángoló szeretet dalai nem fognak meg, ha jól belegondolok - elég riasztó ez a felfedezés. Mert a szeretet számomra nagyon csendes, kívülről szinte észrevehetetlen cucc, teljes elfogadás és alaphelyzet. Az őrjítő szeretetben ragaszkodás, görcs, szorongás és félelem van, egy csomó illúzió. Olyan önbecsapás, hogy na ez most az lesz végre, talán, amit elképzeltem, hogy nekem a lehető legjobb lesz... És ha elveszítem, mindennek vége... Tehát nem is a másikról szól, hanem rólam, az én szükségleteimről.

Akik engem legközelebbről szeretnek, nem olvassák a blogomat. Hm. Érdekes. De már úgyis tudom, hogy miért... Mert lám-lám, nemcsak az övék vagyok. Édesek végül is. Ki akarnak sajátítani. Tulajdonviszonyok vannak, és ez nem a fogyasztói társadalom terméke, hanem az egóé! Az is felmerült bennem, hogy amiről írok, kielégít valamilyen szükségletet? Sosem lehet tudni... Amikor nagy bajban voltam, segítségemre siettek néhányan, nem személyesen. Szeretném meghálálni.  

Egy ponton vagyok nagyon megfogható, és az a csend. Baromi rosszul tűröm a zajt, és így el tudom képzelni, milyen nehéz velem, és milyen unalmas vagyok.

Ledobott a rendszer, és elveszett egy kis rész, amit arról írtam, hogy van egy főzőműsor, amit nagyon szeretek, a Jamie-é. Őmiatta, mert szenvedélyesen és spontán éli az életét, független és szabad embernek érzem. A kaják konkrétan szinte másodlagosak. Annyira rákattantam, mert azt vettem észre, hogy mindig jó kedvű leszek tőle. Vigyáz a katicákra meg a kicsi békákra, akiket a kavicson gyűjt, nehogy rájuk lépjen. Mint a dzsainisták. De ez még jobb... Embereket is ment, meg szembeszáll a szemét multikkal a csirkék miatt... Képzeljétek, írtam neki a honlapjára, ócska angol-tudással, hogy milyen jó, és mennyire kell ő nekünk... Kaptam is választ az autorespondertől. Nem baj. Az érzéseinket közölni kell a másikkal, különösen a hálát és a szeretetet. Különben így is "megkapta", légipostán...

Szeretnék egy szavazó űrlapot feltenni, hogy nektek mi a csúcs? Lenne öt válasz, vagy üres hely, az még jobb. Az ötöt most fogom kiötleni:  tapasztalat, természet, szeretet, feloldódás, öröm. Nem azért, mert nekem ezek a legfontosabbak. Hanem talán a földi életben jó tájékozódási pontok. Miért tiltakoztam, hogy nem az enyémek...? Mert nekem nincs legfontosabb. Itt kezdene igazán érdekes lenni a dolog... Ha gondolkoznék rajta. De nem fogok, mert nem óhajtok magamnak gondosan gyártani egy börtönt. Elég vaddisznó álláspont?

Sziasztok!

/ Örülnék, ha egy kicsit reagálnátok, csak annyit, hogy kukk, itt vagyunk... Többnek még jobban örülnék. Nem élvezem a saját hangomat különösebben.../

Sok zenét hallgatok mostanában. És azt tapasztalom, hogy "veszélyes". Nagyon kitisztítja az érzelmeket. Felerősít mindent, reflektorfénybe állítja a dolgokat. Lesöpri a port. Visszafiatalít, de annyira, hogy elképesztő. Serdülő koromban éltem meg mindent ilyen intenzíven. Bár mindig jellemző volt rám ez a felcsavart hőfok. Nem átlagos, azt hiszem, de attól még nem kóros. Se nem plusz, se nem mínusz - ilyen. Táncolni, festeni, írni, énekelni kell tőle. Nem könnyű elviselni saját magamnak sem. De nem megy a gondolkodás rovására, sőt ellenkezőleg, ilyenkor születnek a nagy felismerések, rájövések, nem világmegváltó szinten, csak úgy egyszerűen. Mondjuk a konyhakő fugáinak tisztogatása egyszerre jelenik meg az élet értelmének latolgatásával, és ettől drámaivá válik az egész... A kis életünk, és a fugatisztogatás a mérleg két oldalán.

Az is érdekes, hogy egy-egy számot, ami megérint, ilyenkor harmincszor meg tudok hallgatni. Szélsőséges. De a harkály nem szélsőséges, amikor a házunk előtt lyukat fúr a fába, hogy lakást készítsen a családjának, és órákig kopácsolva fúr? Csak az emberi kultúra gyártja ezeket a határokat és normákat, hogy mi a közepes... nem? Ha egy állatka vadászik, nem órákig tud lesni egy helyben? Vagy ha pihen, ül órákig, és néz... Csak az ember ilyen nagyon céltudatos, és beszabályozott, jó sokra is megy vele. 

Voltam megint osztálytalálkozón. Mintha nem is ebben az életemben ismertem volna őket. Negyven éve nem láttuk egymást. Megrendítő érzés. Azt hiszem, ez is hozzátett ahhoz, hogy felbolydultam. Na szóval, "józannak" lenni nem jó. Megfagyni, elzárkózni, ismételni, elkerülni nem jó. 

Miért találnak ki a filmrendezők mostanában szörnyeket? Nem emberi lényeket? Ijesztő figurákat? Klassz szórakozás? Nekem a természettel való találkozás a csúcs. Lehet, hogy attól is vagyok így megrendülve, hogy a hollandok és a németek kitelepítési terveket készítenek, mert a tengerszint meg fog emelkedni. Ide jöhetnek bátran, várom őket szeretettel. / Már el kezdtek jönni a legokosabbak./ S a kommentárok szerint 30 év alatt reagál a Föld az egészére kiható változtatásokra, akkor pedig már nagyon le vagyunk maradva. Ilyen kilátásai előttünk még egyetlen nemzedéknek sem voltak. Hamvas Béla szerint az emberiség ringlispílben ül... évtizedekkel ezelőtt írta ezt. Vígan rohanunk a vesztünkbe. Hihetetlen. Én gyűjtöm szelektíven a papírt, és spórolok a vízzel. Napkollektorra nincs pénzem. Ha nyernék egy ötöst, szélerőművet építenék belőle Magyarországnak. Habár a bürokraták kicsit megnehezítenék a dolgomat. És végrendelkeztem a legközelebbi hozzátartozómnak, hogy tartson fenn magának itt egy kéglit mindig egész életében, mert ez még egy biztonságos hely lesz. Csak kicsit sivatagos. És fúrjon kutat magának. És vegyen klímát. Elmennék utcai önkéntesnek is a környezetvédőkhöz, ha meg tudnék belőle élni. Külön-külön mindannyian teszünk egy homokszemet a javításhoz, vagy a rontáshoz. Komoly ismeretterjesztésbe kellene fogni, hogy tudjuk, mit tehetünk magunkért. Jó éjszakát!

Sziasztok!

Nagyon szigorú volt ez a hét. Csak azért írok konkrétumokat magamról és az eseményeimről, emlékeztetnélek, kedveseim, mert az egész blogírás célja részemről annak végiggondolása, hogy az élet apró-cseprő történései mire óhajtanak megtanítani, figyelmeztetni és így tovább. S szeretnék ehhez kedvet csinálni Nektek. S ha egy eseményt jelnek érzek valamivel kapcsolatban, akkor ne gondoljátok rögtön, hogy hűha... baj van... Mégpedig azért ne, mert ezek valójában absztrakciók, eltávolodások, felsőbb körbe lépések. Pl. a rántás az egyúttal a leves része, a leves az ebéd része, az ebéd egy étkezés, táplálkozás, létfenntartás... Így a "jelek" a fölfelé kapaszkodás kísérletei. Attól, hogy nem látunk a felhők fölé, ott még lehet valami...de ez is csak példa. A tudat próbál szárnyalni.

Szóval túl magas lehetett a szárnyalás, tényleg baromi jól éreztem magamat, és jönnie kellett a kiegyenlítésnek, ami ide köt. Hétfőn volt egy munkahelyi attrakcióm, ami nagyon jól sikerült, mire szerdán az első adandó alkalommal akkora "fejbevágást" kaptam ugyanott, köszönetképpen, hogy csuda. Hátulról, kerülővel. Pont rám volt szerelve egy vérnyomásmérő egész napra, így látható lett, hogy amikor behúznak a csőbe, nagyon felugrik. De különben féltékenység és hiúság, pocsékolás és szűklátókörűség vesz körül. / Nem csak az. / S akárhogy próbálom rábeszélni magamat, nincs meg bennem a szándék, hogy megfeleljek az itteni elvárásoknak. Utána este megnéztem a keresőben a blogot, és mit látok? Hogy nem látom! Elveszett. / Csütörtök estére megkerült. /

Vagyis: ne irkafirkáljak itt a levegőbe, miközben a többiek milliónyi mázsás terheik alatt nyögnek...! Egyszer volt egy ide nagyon illő esetem, most jutott eszembe. Csoport. Elmondtuk, eljátszottuk a szenvedéseinket. Majd utána összefoglaltuk, és értékeltük. Hát én szomorúan csak annyit jegyeztem meg, hogy "addig nem lehetünk boldogok, amíg egy is boldogtalan köztünk". Tudjátok, mi lett a reakció? Fölhördülés, csodálkozás, vitatkozás, kiabálás, ellenkezés... A csoportvezető pedig kiutasította a helyzetet a konyhába, mondván, hogy ott folytassuk, oda való. Még kicsit később ráadásként az egyik résztvevő elnézően mosolyogva nyugtatott meg, hogy milyen helyesen el voltam szállva...! ! !

Pedig nagyon is össze vagyunk egymással kötve. Ha komolyan úgy gondoljuk, hogy minden mindennel összefügg, akkor mi egymással az egész Földgolyón össze vagyunk kötve, és vagy együtt emelkedünk, vagy nem tudom, mi lesz... Az elemek periódusos rendszerét is egy időben egyszerre fedezték fel hárman, csak az egyikük hamarabb publikálta, és biztosan tudtok több hasonló esetről.

Mostanában már gyalog közlekedek. Szuper! Ha nem hallgatok közben zenét, akkor még a madárcsicsergést is meghallom, és megérzem a növények illatát.

Sziasztok!

Már régóta túl sok a történés nekem. Tizenöt éve, elvágólag. A torkomon kell legyömöszölnöm az élet eseményeit. Itthon is, utcán is, munkahelyen is, társaságban is. Emlékeztek, a BS-ben milyen gyönyörű népművészeti vásárok voltak? Beléptem, és csilingelt, zümmögött, nyüzsgött az egész hatalmas térség, és habár szerettem, földbe gyökerezett a lábam a sok benyomástól, és úgy éreztem, hogy elsodor, betemet. Nem ezzel kezdődött, ez már csak egy példa arra az érzésre.

A csend esett jól, és ez így van a mai napig.

Meghívtam én az életembe a lövöldözőket, ha krimi vagy film megy a tv-ben? Vacsorára vendégül látnám az acsarkodó politikusokat? Odaszaladnék az aznapi balesetek helyszínére, hadd lássam csak közelebbről? A környezetemben lévők látványosan előtörő agresszióit, frusztrációit, önérvényesítő háborúit testközelből szeretném elszenvedni, tűrni, mert olyan jó érzés? Hát nem. Egyszer egy nagy körben szavak nélkül, mozdulatokkal, hangokkal kellett kifejezni magunkat, és elmondani utána a benyomásainkat. Többnyire elmondták bújukat-bánatukat, én viszont azt az érzésemet - egy másik nővel együtt, aki külföldi volt - , hogy milyen sok a szenvedés... S efölött még magas állami fizetésért szélsőségesen nehéz és elrontott életeket hallgatok egész nap. Illetve nemcsak hallgatom, válaszolok is. Megint Hamvas Bélát hívom segítségül: "az emberiség szégyene, hogy a segítő foglalkozást kitalálta, és pénzért folytatja..." igen, így van. / Nem szó szerint idéztem. / Nemcsak azért, mert egyáltalán pénzt fogadunk el a segítségnyújtásért, hanem azért is rossz, mert a fizetség miatt eleve úgy érezzük, hogy jók vagyunk, segítünk, akkor is, ha nem is, és jó nagyra hízlaljuk az egónkat vele. Fuj!

A történések jönnek, jönnek, és olyan jó volna minimálisra csökkenteni őket! Erre van egy "trükk", az, hogy felvesszük a sebességet, mert akkor nem érezzük a száguldást. Együtt mozgunk. Ez az áramlás, vagy "nem cselekvés". Nagyon jó, ugye? Picasso élettörténetében találkoztam először ezzel az ötlettel: ő úgy írta le, hogy irigyli a  vízen ugrándozó, sodródó parafadugót...

Nem bután születünk, és teletömjük a fejünket tudással, hanem amikor rájövünk valamire, olyan érzés, mintha mindig is tudtuk volna. Így kapaszkodunk fölfelé. Nagyon különböző magasságokban járunk, és ez nincs a homlokunkra írva. Sőt, nem a birtokolt forintoktól, négyzetméterektől, és oklevelektől függ. Hanem az erőfeszítéstől, amit befelé teszünk. És attól, hogy tettekre váltjuk-e. Ugyanúgy köszönünk egymásnak, hogy jó reggelt. Ugyanúgy? Nem. Sőt, lehet, hogy süketek vagyunk egymásra, és egyáltalán nem köszönünk, pedig látjuk, halljuk a másikat... Kezdjél el nagyon figyelni... Ne takarékoskodj az energiával... Minél többet használsz belőle, annál többet kapsz.

És minél jobban figyelsz, annál több benyomás fog érni, annál vékonyabbra állítod a szűrődet, a falaid omladozni, olvadozni fognak. Cserébe a világ sokkal gazdagabb lesz. Habár védtelenebbé is válsz, nagyon erősen hat majd minden. Velem így van ez. Már a legkisebb történéstől kész vagyok. Jókat sírdogálok a filmeken, híradókon, állatkák harcain, és így tovább. Azt mondja a párom, hogy már időjárásjelentést se szabad néznem. Ne úgy képzeld, mintha romokban lennék, hanem úgy, hogy nagyon hamar és élénken reagálok. Elég fárasztó, vagyis valószínűleg túlzásba viszem. Már kis koromban voltak ilyen jelek. Mondjuk, próbált az énekkar. Beintett a tanárnéni a kezével, hogy hopp, most van a kezdés, és egyedül én jó hangosan "beléptem". Szinte kínos volt, de ő megnyugtatott, hogy jól csináltam. Vagy viccet mesélnek, és én sokkal előbb el kezdek nevetni... Vagy beszélgetek valakivel, és a válasza legelején tudom, mit fog mondani. Sőt, a válasza előtt tudom, hogy mit fog mondani. Nagyon sokszor. Anyukámnak volt egy ilyen édes sztorija, még kicsi voltam akkor. Értekeztek, és bejelentette valaki, hogy legközelebb nyolcadikán találkoznak, a hónap első hétfőjén. Ő pedig hangosan fölnevetett. Döbbenten néztek rá. Vili?

Egész eddigi életemben fogékony voltam azokra, akik túl érzékenyek, gyengék, különlegesek, rendhagyóak voltak. Oda ültem, vagy ők ültek mellém, akik később kiakadtak, bezakkantak... Hírből hallottam, de megrázott.

Ma pl. nagyon sok történésem lesz. Brrr...

Sziasztok!

Azt hittem, üres lesz, viccnek szántam. De nem lett az, sőt ennyire tele rég nem volt. A zene az oka, és a sztrájk, a séta határok nélkül. A zene olyan védtelenné, csecsemővé, fogékonnyá tud tenni, amilyet elviselni is nehéz. Nincs történés, hanem az életérzés válik nagyon-nagyon intenzívvé. Eltárolt örömök és depressziók törnek ki váratlanul, és óriási erővel. Mintha berúgott volna az ember. De ezt csak a vizes füvön, napsütésben, fehér virágok között lehet érezni... Amint beléptem az épületbe, elillant, vége lett a varázslatnak, szinte hallottam, ahogy koppant a kövezetre érve. Visszafelé pedig már egész más volt minden. Fölébredtek, dolgoztak, rutinosan közlekedtek, siettek, és maguk elé néztek. Gondolkoztak. Tervezték a délutánt, az estét. Tizenkét kilométert sétáltam, ez tőlem teljesítmény. És képzeljétek, az előző napon megint benn felejtettem a tejet, újat vettem helyette, és ma hoztam haza a tegnapit.

A mélységek és magasságok leírhatatlanok.

Sziasztok!

Amikor el kezdtem írni, az első mondatom az volt, hogy ne skatulyázzunk be engem, és hogy ebből rögtön baj lesz. Eltelt egy kis idő, és oldalt a blog-ajánlóban megjelent a pszeudó zen történet, Mester és Titok Tóni beszélgetései. Beleolvastam, és elképedtem, hogy mennyire hasonló a szándéka az enyémhez: spontán átélés, definíció nélkül, ezekből születő spirituális élmények... Őneki már van skatulyája, "vallásos anarchizmus". Nem tudom, ő adta-e magának, vagy adták neki? Az a baj, hogy a szavakhoz minősítések tapadnak, előítéletek, vélemények. Máris nem arról szól, amihez rendelik. Csak úgy jó a megismerés, ha közvetlenül a tiéd.

Én nem akarok skatulyát. Nem azért emlegetem. / Csak feltűnően hasonlít, és túl pontos a találat, hogy odakerült./ Hanem azért, mert ez a meghatározás megint azt a kívánságot tükrözi, hogy soroljuk be valahová. De őt nem lehet besorolni, vagy nem akar besorolódni, elköteleződni, "senkié", és akkor zavarba ejti a környezetét. Ilyen baromi erős bennünk az, hogy magunkat és másokat rögzítsünk, és megragadjunk.

Másrészt, miért találkoznak a hasonlók? A gép generálta, vagy a Jóisten? Vagy a Jóisten utasította a gépet, a szerkesztőt, hogy tolja ide mellém? Vagy a hasonló gondolati rezgések megtalálják egymást? A fizikában úgy tanultuk, hogy az ellentétes pólusok vonzzák egymást - nem a hasonlók. Még az is eszembe jutott, - most lehet, hogy megutáltok - , hogy a bizonytalansági elv szerint a megfigyelő alakítja a "valóságot" / Heisenberg /. S ezzel a legkisebb részecskék kötelékeit tudta leírni. Kötődéseit! S amikor leírja, már szét is tudja őket szedni, elengedik egymást... Maghasadás... Ha rálátásunk van a kötődéseinkre, akkor döntési helyzetben vagyunk: folytassuk-e, vagy elengedjük, fölrobbantsuk-e, vagy ne... Vagyis az anyag felől eljutott a káprázatig, ami már nem a fizika területe. Ma már úgy használjuk a virtuális fogalmát, mint a pinty.

Vagyis véletlen volt, vagy nem? Vagyis van-e véletlen? Ne vágjátok rá, hogy nincs! Mert ha nincs, akkor mi az, ami van? " Fortélyos félelem igazgat ", istenfélők vagyunk...

Itthon már délután arra gondoltam erősen, hogy az egyik "kislánnyal" beszélni kéne telefonon, aki jön a találkozóra szombaton, a vonat miatt. És két perc múlva hívott. Ilyenkor mi történik ? Nem megéreztem a hívást, hanem "megrendeltem". Juj.

Meg ebben a definíció nélküliségben benne van az a veszély, hogy kívül reked az ember, mindenen és mindenkin. A szabadságnak nagy ára van.

Ami engem illet, a kötelékeimet választottnak érzem, egy kivétellel, amelyik nem könnyű, hanem parancsoló. Ha megbírálja a fejemet, fél óra múlva a fodrásznál vagyok. / Sejtitek, ugye, már emlegettem. De azt mondta, hogy nem szabad... /

Egy szerető személy azt mondta egyszer, hogy irigyli a szabadságfokomat. Csodálkoztam, másképp is lehet? Ajaj... Ti kitől, mitől, mennyire függtök, és önként, vagy igazán?

Most a végén illusztrálni akartam a véletlent, és rájöttem, hogy nem tudom. Mert nincs. Minden kapcsolódik és függ. Valamint "a nem véletlen" nem hagyja magát ábrázolni. Vagy van rá ötletetek?

Még egy nagyon érdekes. Még soha nem fordult elő, ami most, hogy félig elveszett a szöveg, nem mentett el a rendszer, a címe is eltűnt, de a fele visszajött, újraírtam, befejeztem. De itt egy tiltás is lehetett... Rudolf Steiner írja valahol, hogy a szellemi úton az egyik fő szabály, hogy hallgass. Bocsánat! Azért azóta nyíltabbak lettek ezek az utak, a titkos társaságok megmutatják magukat, és sokkal többen keresik a válaszokat...

Ki vagyok én... Teljesen ki vagyok... Csak azért, hogy a nagy komolyságtól szét ne durranjon a fejünk!

Sziasztok!

Reggel a piacon mentem át, és hallom, hogy az egyik árus nő a másiknak mondja, figyeld, az X néni optikai tuningot rakott magára! Sminket, stb. X néni öregasszony, emez fiatal. De különben helyesen mondta, nem volt bántó. Sőt, valami elementáris életöröm jött át ebből nekem. Csak úgy feltűnt. Vannak, akiknek természetes az élet, és örülnek, és nem töprengenek... Van, aki még idegenül mozog itt. És van, aki már idegenül mozog itt. Sőt, olyan is, aki pont jól érzi magát. Tudnék közismert embereket felhozni példának, de nem teszem. Csak hogy lássátok, miken gyakorlatozom. Próbáljátok ki...

Papa közvetlenül a halála előtt nagyon erőteljes, világos álmokat látott. Pedig nem volt rá jellemző ez, mert igyekezett nagyon racionális lenni. Győzött a másik oldal. Jobb lett volna jó előre gyakorolnia ezt a kapcsolatot.

Elméletgyártók, figyelem! Egy harminc éves megfigyelésem következik. A hasítás kifejezést még hírből sem ismertem. Akkoriban nagyon sok bajom volt, hol így láttam a dolgokat, hol úgy, szerettem volna megfelelni, meg nem is... Egyik nap mondjuk mindent emez oldaláról láttam, másik nap máshogyan, a fonákjáról. / Nem látványban, hanem lelkileg./ A durva az volt, amikor magát az átfordulást megfigyeltem. Mint amikor egy fotót vagy filmet inverzben látunk: a fehérek feketék lesznek, a feketék fehérek. Egyben marad az egész, csak átváltozik a szemléletmód. Eszetekbe jutott egy népszerű szimbólum? A jin és a jang... akkor még ugyancsak erről sem hallottam. De egy nagy "szerencsém" volt: hogy éber voltam, és megfigyeltem a történést. Különben nem irkálnék most itt ilyen békésen.

Tehát arra jutok ezekből, s ilyenekből, hogy kizáródhatnak a tudatból kisebb-nagyobb "darabok", és eközben az illető megfigyelési pontjai vesznek el. Ami erre a világra van fixálva / az illető saját kis világára, amiben él, nem valami misztikus dologra gondolok/, az működik tovább, ami a másik oldalra, kívülre, az nem. De hát ez a normális tartomány szűkül, csorbul, a másik oldal meg hasznavehetetlenné válik. Ezért lehet a tudathasadás kisebb-nagyobb fokú, ijesztő és még ijesztőbb. Eltévedés-érzés. S ha tudatos marad benne az ember, akkor nincs baj, akármekkorát is kizárhat, mert akkor a tudatosság miatt igazából nem is zárja ki. Ilyenkor van az, hogy kirepülünk magunkból, kívülről, egyszerre tudjuk látni a legtávolabbi és legellentmondásosabb dolgokat is. Minden "világos" lesz. Na milyen? Hátborzongató. Ebből kiderül, hogy a biztonságérzetünket kizárólag a tudatunkkal teremtjük meg. Az én-tudatunkkal. A skizókat azért nemigen lehet gyógyítani, mert utólag ezek a mozzanatok nem idézhetők fel. Ha sikerülne, akkor csak epizód lenne. Vagyis az én-határok a helyzet kulcsai. 

De a határok nemcsak védenek, hanem el is zárnak. A "korlátolt" embereknek sokkal alacsonyabb az energiaszintjük, mint a nyitottaknak. Így jártak... 

Sajnos, optikai tuning tekintetében elég nagy nyomás nehezedik ránk. Kozmetika, ruhák, divat, haj, fog... álarcok, maszkok, megtévesztés, elrejtőzés... Nem fárasztó? Miért nem elég a szappan? Sőt, a tiszta víz... Van nekem is festékem, műfogam, és rúzsaim, csak nem használom őket. Majd vasár- és ünnepnapokon, ha muszáj. Ha nem menne szét a cipőm, és nem szakadna szét a ruhám, nem vennék újat. Volt olyan nyaram, amikor elfelejtettem előszedni a nyáriruhákat, csak annyi történt, hogy néhány réteget levettem. Ősszel vettem észre. Mostanában jobb a helyzet. Van, aki figyelmeztessen. Játék lett.

Sziasztok!

Már várom az újabb közlekedés-beszüntetést. Jó volt egyedül menni a szemerkélő esőben, olyan igazi volt minden, zenét hallgatva, hangosan. Öt és fél kilométer, odafelé, de most majd vissza is gyalog jövök. Sőt, ezután néha direkt is, sztrájk nélkül.

Hétvégén vonatoztam, egyszerűen gyönyörűek a földek, a virágzó fák. Láttunk egy peca-tavat, és a párom eljátszotta a bedobást, halfogást, szavak nélkül, ott rögtönzött egy pantomim-előadást. Vett egy piros almát / nekem /, ami fél kilós volt, és fényesítette tíz percig. Félig hangosan énekelt, nem botrányosan, csak egy kicsit... A kalauz nagyon szigorú volt, kérte a személyit is, gondoltam, nem árt, ha a többi kártyámat is megmutatom... tb-kártyát, bank-kártyát. Mint régen, amikor azt hallottam, hogy a kamionosok túlbuzgósági sztrájkot tartottak - ez nagyon megtetszett, és alkalmaztam is nemsokára: kis vatta-pamacsokat kértek tőlem, és erre el kezdtem őket gyártani, sokat, sokat, rengeteget. Ugyanott jegyezte meg rólam valaki, hogy " kidől, bedől? ", vagyis mindegy? Jó megfigyelés volt. Ez az eltávolodás különben fiatal korban rémisztő. Nem is érti az ember. 

Ezekben a pillanatokban mintha lefújnák a port az életemről. Ismerős?

Néhány ember úgy ismerős, mintha nem most ismertem volna meg. Indián volt, apáca volt, üldözött volt... Elég pontos szereposztással. Máté Péter énekelte az egyik dalában, hogy "ott állok a vesztes oldalán", hát ezt nagyon nekem énekelte. / Nem úgy értve, hogy vesztes vagyok, hanem úgy, hogy én is ott állok... / Mérget vehetek rá, bianco, hogy a gyengébbel fogok szimpatizálni. Ellentétben azzal, aki úgy szólja el magát, hogy "behoztam az előnyt", amikor azt akarta mondani, hogy "behoztam a hátrányt". Még viccből sem jelenti ki, hogy vesztes. Nagyon egészséges.

Abba betegszem bele, hogy felszínesnek, rutinosnak kell lenni. Megszokottá válik minden, nem is élünk. Megkeményedik az énünk, és csökken a spontaneitásunk. Ahogy öregszünk, mintha felgyorsulna az idő. Ez emiatt van, a megszokástól. Nem élünk meg élénken semmit, átugorjuk, mondván, hogy úgyis ismerős már... Ha ráadásul még kíváncsiak sem vagyunk, akkor a napok egy fabatkát sem érnek. Még kis koromban egy iskolai ünnepélyen hallottam egy mondatot, azt, hogy jó lenne, ha minden pillanatot újként tudnánk megélni, és ezt a képességünket nem veszítenénk el. / Tolsztoj mondta./ Vagy ugyanerről szól, hogy kisgyerekként azt kiabálták a többiek, hogy ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel. Hát nem - fordítva. Akkor is, most is így gondolom. Ha kíváncsi vagy, fiatal maradsz. Ha pedig nem, akkor unalmassá válik minden, és elhúzol... Egy novellában olvastam, hogy a néni fekszik a mentőautóban, viszik sivítva a kórházba, és ő kilát az ablakon, fölfelé. Jegenyék lombját látja fönt, és megállapítja, hogy nagyon unja őket...

Sőt, az idő-érzés is összefügg az egó állapotával. Az idő a viszonyítási pont, kívülre rakva. Mondjuk egy manager, egy politikus az ő gyönyörű és drága órájával... Nem késhet el, minden perce megtervezett és fontos... Ha valaki már fiatalon nem hord órát, akkor lázadó és laza fazon. ? Így, hogy tudod, hány éves vagy, rögtön sémákba ütközöl. Ilyen életkorban ilyennek és ilyennek illik lenni. Nektek nem terhes ez? Játsszunk el a gondolattal, hogy nem tudnánk pontosan, hány tavaszt éltünk meg, a mohácsi vész ugyanolyan réginek tűnne, mint a második világháború... sokkal eredetibbek lennének az érzéseink. / Az egyéni és a közösségi tudatot nem kevertem össze, csak párhuzamba állítottam./ 

A rendelőben legalább harmincan voltak. Megoldhatatlan feladatnak tűnt. Három ablak, ki az utolsó, sorbanállás, és ilyenek. Ti otthonosan mozogtok a világban? Én ügyetlenül.

Bokrokat ültettünk. Finom kis termésük lesz, kék, fekete, piros, szúrós, hamvas, stb. Szeretem őket.

Sziasztok!

A kötődés kérdése a legizgalmasabb. Buddha nem "akart" kiszállni a világból. Úgy indított, hogy sok a szenvedés, mi lehet az oka, és hogyan lehetne tőle megszabadulni. És megszabadítani az embereket tőle: a titok megfejtésével, tudatosításával. Nem helyettünk. Van egy könyvecske, "Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni belőle" - graffiti-gyűjtemény ilyesmiről. Nagyon jó. De ha ki akarsz szállni, mert nem jó itt /akkor, neked /, akkor még nem fog menni. Gyorsítani próbálod ezt az egészet, depressziós leszel, nem is akármilyen / 1 /. Ha viszont föl sem merül az, hogy kiszállj, akkor tele vagy kötődéssel. Akár harag, akár szeretet, akkor is. A buddhizmus közelébe se fogsz menni / 2 /. Ha elvágyódsz, és egy gyönyörű másik világot találsz ki, akkor egyrészt kötődsz azokhoz a hibákhoz, amik itt vannak, másrészt ahhoz az elképzeléshez, ami ott vár / 3 /. "Nem semmi!"

A leválás lenne az igazi, "mint ágtól a levél". Kicsi dolgokon is lemérheted, hogy ezzel hogy állsz? Nagyokon meg pláne, a kapcsolataidon. S egy nagy kérdés: akkor kinyírtuk a szeretetet? Ez itt a pszichopátia spirituális ideológiája? Hát nem, szó sincs róla. A Frici. Ha szükség van rá, ott van, ha nincs, elmegy. Ha nem kellek, nem forszírozom a kapcsolatokat. Ha kellek, elfogadom. 

Lin Csi apát tanított, aztán elhagyta kolostorát, és a tanítványait. Előtte még töprengett azon, hogy mit érez irántuk.

A leggyorsabban úgy tisztul ki a helyzet, ha békésen megélünk bármit, ami történik velünk, figyelve, hogy mi történik. Osho nagymamája gyönyörűen fogalmazta ezt meg: ami van, az elég. ! ! ! Majdnem olyan érzés, mintha az életed a saját mozid lenne... Te vagy a szerző, a főszereplő, és a néző.

Én egyszer nagyon hirtelen hagytam el magamat. Hagytam ott, faképnél. Emiatt beszélek ezekről. Pontosabban azért, hogy a megfigyeléseimet elmondjam. Jól jöhet... De igazából már nagyon könnyű léptekkel szeretnék továbbmenni. Ha homok lenne, a lábnyomom se látsszon.

Egy valakihez nagyon kötődöm. Gyönyörű. És boldognak szeretném látni. Hát igen... Ezzel agyon is vágtam mindazt, amit itt írogattam? Talán azért nem. Törekszem... én vagyok az öreg Sam...

Évtizedekig az elkötelezettség megoldásával küzdöttem. Nem tudtam elköteleződni senki iránt, pedig nagyon szerettem volna. Azután sikerült. Belehaltam. Túléltem.

A buddhizmust és Buddhát őrülten tisztelem. Buddhista vagyok? ... De Titeket ne érdekeljen, hogy milyen válasz születik! / Engem sem érdekel, nem akarok rá felelni, nem számít! / A definíció megöli az igazi megfigyelést. Vigyázzatok, óvatosan...! 

Sziasztok!

Egy olyan csoportban játszottam egyszer, amiben a pénzhez való viszonyunkról gondolkodtunk. Igazi pénzeket dobtunk be, nem túl nagy tételben, max 2000 forintot, de hát ezen is össze lehetett volna veszni, ezért megfigyelőket is beültettek nekünk. Ezt nem tudtam, csak azt láttam, hogy ki a csoportvezető. Bárkihez odamehettünk, és én kihez mentem oda? A megfigyelőhöz, aminek értelme nem volt, mert ő nem játszott. Be akartam vonni... éreztem a kívülállóságát.

Van egy kis társasjátékunk. Át kell egymást ugrani, akkor működik. Amikor távol kerülnek a pálcikák, elakad a folyamat, és veszítesz. Vagyis be kell hozni a "kívülállókat". Szeretem, különben jó nehéz...

Egy másik társasjátékban addig rendesen be sem kapcsolódhatsz, amíg "nem születtél meg". Vannak, akik egész játékidő alatt sem születnek meg. Sőt, valaki azt mondta, hogy most ki szeretne maradni, inkább csak néző lenne. És ő a végén azt mondta nekünk, hogy megfigyelőnek lenni igen fárasztó.

Kis koromban anyukám szerint úgy homokoztam, hogy fogtam a lapátot, a szélén guggolva, /az volt az alibi/, és néztem... Vagy a járdán, ahol sokan álltak, mindig hátra álltam. Amikor feltűnt, hogy a mozgólépcsőn mögöttem túl sok üres lépcsőt hagytak a többiek, és ez komolyan fájt, akkor kezdtem el ezen fordítani. Elhatároztam, hogy ledolgozom a "hátrányt", és sikerült.

Belül vagy, vagy kívül? Vannak kívül rekedt emberek, mondjuk hajléktalanok, akik nem szeretnének visszakerülni "közénk". Amelyik ezt még tudja is magáról, az a szabadságot mindenek fölé helyezi.

Észrevettem egy érdekeset pár évvel ezelőtt. Változott az élethelyzetem, elég gyorsan, új emberek, új munkahely, és akkor hirtelen folyton azokkal futottam össze "véletlenül", akik az új versenyzők voltak. Amikor elkerültem onnan, és új szereplők jöttek az életembe, akkor csodák-csodája velük kezdtem el "véletlenül" összefutni. Hoppá!

Egy-egy élethelyzet olyan, mint egy szövegdoboz. Belemész, írsz bele. Ha eleged van, újat készítsz. Ennél költőibb hasonlat a mandala. Sok- sok kis mandala. Mandalában mandala. Ha belépünk az egyikbe, az megfog, nehezen bírunk átlépni egy másikba. S egyikből nem látunk át a másikba. Vagy csak nehezen. Sőt, amiben benne vagyunk, azt sem látjuk, egészében, mert valahol az egyik pontján csücsülünk benne. Fölé kell emelkedni, ahhoz, hogy lássuk a rendszert. Ilyenkor egyszerre vagyunk kint és bent. A helyzet vonzása a karma. Ha rálátásunk van, akkor már végéhez közeledik.

Sok kicsi megvilágosodás. Illetve kisebbek, nagyobbak, legnagyobbak. Ismeritek azt a tanítást, hogy először van a folyó, és a part, a fák? Utána nincs semmi. Utána megint van a folyó, és a part, a fák. 

Hazafelé a könyves pavilonban elém ugrott egy könyv: "Mindennapi karma". Nem vettem meg. Majd... A buszon pedig eszembe jutott a barátnőm, hogy mi lesz már azzal a tervünkkel, amit hetekkel ezelőtt elterveztünk? Otthon kiderült, hogy pont akkor hívott, hogy megbeszéljük. 

Sziasztok!

Jó is volt a reggel. Nagy séta az esőben, zenét hallgatva. Villamos nélkül, ellenőrök nélkül.

Egyszer álmodtam valamit, ami erről jutott eszembe: Aluljáróban voltunk, nagy nyüzsgés, vidámság. Egyszercsak megszólalt a sziréna, és bemondták, hogy hagyjuk el a helyet, mert hamarosan lezárják a kijáratot... Én pedig ott segítettem gyorsan kifelé az embereket, akit tudtam.

A "fekvő nyolcas"-hoz szeretnék hozzáfűzni pár elképzelést. / Korábbi rész./ A lélekfejlődés szakaszai, nem egy életre, és nemcsak a személyiségre értve, lehetnek ilyenek / ? / : ha négy szakasza van a nyolcasnak, két körön, induljunk mondjuk a középponttól: születés, távolodás a középponttól, én-fejlődés, önmegvalósítás, az egó kiteljesedése, ez volt az első negyed. Csúcsán az egó megérett, kezd terhes lenni, "túlsúlyos", jön a második negyed a körön, vissza a középpont felé. Tehát a második szakaszban lemondás, önátadás, önfeladás, hit, spirituális fejlődés. Középpont: a test elhagyása, halál. Jön a második kör, ellenkező irányba, ez lesz a harmadik negyed: az éppen elhagyott élet tapasztalatainak összegzése, tanulságok levonása, megnyugvás, pihenés, "madártávlat". Innen kapjuk szeretteink üzeneteit, támogatását. A második kör legtávolabbi pontján, ahol a legnagyobb a távolság "innen", a rálátás is a legnagyobb, s ekkor jön a vágy az újabb megvalósításra. Az utolsó negyed szakasz következik, megint közeledik a középpont, és az új életre vonatkozó vágyak tervvé válnak, körvonalazódnak. Születés.

Használható vázlat lenne arra, hogy hol is járunk, merre tartunk? Próbáljuk földobni magunkat valamelyik szakaszra! Ne csak egy fantazmagória legyen... Tegyük használhatóvá, "hétköznapivá"! Segíthet az eligazodásban. Megint Hamvas Bélára támaszkodva idézném az ő kifejezését: ő "megfordulás"-nak nevezi a kiteljesedett egó irányváltását. Nagyon szép.

Itt a földi körön bandukolunk most veletek, együtt. Legfőbb vállalásunk az élet-terv megvalósítása, ami nagyon erős parancs legbelül. A közérzetünk attól függ, hogy hogyan haladunk. Egyikünk az első negyedre teszi / tette / a hangsúlyt, másikunk a másodikra. Ez pl. nagy különbségeket ad ki. A másik, ennél is nagyobb különbség viszont a két kör között van, mivelhogy az anyagi világban elkülönültség van, eltérő érdekekkel, emiatt harcolunk és ütközünk, a másik körön viszont egymásratalálás van, és együttműködés, a közös pontok keresése. Azt hívjuk mennyországnak, és nagyon vágyunk rá.

Bandukolok... De ma már lesz villamos. És ellenőrök is.

Sziasztok!

Ha arra találnak ki egy intézményt, hogy közvetítsen, és zárt ajtókra talál, akkor mit tegyen? Én nem azon az oldalon állok most, hanem a "fogadó" oldalán. A világ legtermészetesebb dolgának éreztem, hogy segítsem ezt az egészet, meg is tettem, nem kértem hozzá engedélyt előre senkitől. Baj is lett belőle. Felháborodás. Ordibálás. Majd ha lesz együttműködési szerződés, de hogy azt ki kösse, nem tudni / legjobb lenne, ha senki.../. Itt ugye az látszik, hogy a mi intézményi határaink sokkal vastagabbak, mint a másik fél elvárná. Pedig ahol nem szellőztetnek, ott büdös lesz előbb-utóbb... Sajnos ezt nem viccnek szánom. Mondjuk a másik oldalon állók helyzete sem irigylésre méltó... S inkább az intézmény zárkózott, vagy akik működtetik? Hülye kérdés. Mind a kettő. Egymásra találtak. Amint fent, úgy lent. S én már megint nem úgy működtem, mint az átlag. Minden közösségnek vannak írott és íratlan szabályai, s azokhoz igazodni kell, mert a közösséget az tartja össze. / Nemcsak azért, hogy ott maradhassunk! / A többség számára az okoz szorongást, hogy "kipottyan" valahonnan, nekem az, hogy nem tudom maradéktalanul magamévá tenni ezeket a szabályokat.

Mondják, hogy Magyarország a kerítések országa. Ez ugyanaz. Ezzel szemben  barátságos viszonyokra utal, ha helyes kis utacskák vagy átléphető rácsozatok vannak a házak között. Sőt! A hollandokról legendás, hogy az ablakaikon az utca szintjén nincsenek függönyök. Vajon miért? Mert nem akarnak titkolózni, átláthatóvá szeretnék tenni az életüket. A kollektív tudatuk szilárdan őrzi már ezt az értéket. Nagyon spirituális jel. Irigylem őket ! ! !

Sőt, a fényekkel is különleges kapcsolatban állnak, amit a festészetük is tükröz, mert nagy sík vidékeik vannak, tengerük, különleges hajnalaik és napnyugtáik... Láttam erről egy gyönyörű filmecskét, ők készítették. Képzeljétek el, egy adott útszakaszt egy csatorna mentén rögzített kamerával felvettek mondjuk fél óránként, egész nap, és a változásokat figyelték, nem túl sok szövegeléssel.

Lehet, hogy szép reggelem lesz. Most van a közlekedés felfüggesztése, gyalog megyek dolgozni, és a "fülemben" hallgatni fogom Cseh Tamást. Jó lesz.

Sziasztok!

Mielőtt leülök írni, el kell mosogatni. Ez a karma. Valami feladat, valami megkötözöttség, aminek eleget kell tenni. A Jóisten és Buddha már nem mosogat. Ha nagy a család, akkor sok ember iránt van közvetlen feladatod, és ha kicsi, akkor kevesebb iránt, sőt, ha egyedül élsz, akkor csak magad iránt. Ha jógi vagy egy barlangban, akkor már a testedet sem akarod szolgálni... Olvastam egyszer, hogy amíg egy köröm-darabkát itt hagysz, azért vissza kell jönnöd. Azóta komolyan mondom, hogy minden köröm-vágásnál eszembe jut ez, és félig mosolyogva úgy dobom ki, hogy ezért nem nagyon érdemes visszajönni.

Meredek ez a dolog, tudom, de az út is egyre meredekebb "fölfelé". És nem gondolom azt, hogy picurka események jelentik a karmát, hanem ahogy tisztulunk, és magunk mögött hagyjuk az adósságokat, egyre kisebbek a kilengések, és egyre nagyobb a nyugalom. A ledolgozandók pedig kezdenek elcsitulni. A szorongások azt jelzik, hogy sejtjük, érezzük, hogy jönnek még ütős események, amelyeket ki kell bírni, majd.

A karma a múltból ível a jelenen át a jövőbe.

Idén úgy éreztem, hogy foglalkoznom kell a múltammal, és a virágterápiás cseppek közül olyanokat válogattam össze magamnak, melyek támogatják ezt az energát. Erre mi történt? Pár hónapon belül a harmadik osztálytalálkozóra készülök, ami nyilván a múlt felidézése és lezárása. 30 éves, 35 éves, 40 éves... ilyen sorrendben jöttek.

"Tedd meg, amit meg kell tenned!" - énekli Demjén Feri, nagyon bölcsen. /Ki írta a szöveget?/ Mert ha most nem, később úgyis előkerül, belső kényszerként.

Amikor torlódnak az érzések és indulatok, meg az események a világban, sokszor jut eszembe Buddha "Tűzbeszéde": "Szerzetesek! Tűzben áll minden..." vagy "Lángban áll minden..."

Sziasztok!

Mielőtt nagyon magasztosra sikerülne az írásom, elhatároztam, hogy beszámolok néhány hülyeségemről, melyek mellesleg megint csak lehetnek illusztrációk az anyagi dolgokkal való kapcsolatomhoz.

Nem tanításokat nyomok! Félre ne értsetek! Sejtéseket, és megfigyeléseket, amiken töprengek, s amiken keresztül a saját éberségemet szeretném növelni. S amely töprengéseimhez társakat szeretnék találni. 

Tehát.

Képes vagyok úgy elindulni otthonról, hogy a ruházatomon valami nagyon nem stimmel. Szólt is egy kedves nőci, szerencsére még itt az utcasarkon.

Vagy pl. vettem reggel egy üveg tejet munkába menet, hogy majd hazahozom, de jó lesz. Nem így történt, bent felejtettem. Ezért itthon délután a piacon vettem még egyet, és másnap a bentit hoztam haza diadalmasan. Olyan, mintha éppenhogy nem "verném le a lécet".

Vagy pl. kikészítek egy üveg vizet viráglocsoláshoz, és biztosan felrúgom, fellököm, hogy aztán takaríthassam föl.

Mivel tudom, hogy elkószál a figyelmem, a borítékok címzését, az elzárt tűzhelyet nagyon megnézem.

Vagy pl. már kétszer megloptak az utcán, úgy, hogy nem volt rendesen becsukva a táskám. /Azóta ráparancsoltam magamra, hogy na ezt azért nem.../

Vagy pl. ha nem szólnának a munkatársaim, zsinórban bemennék dolgozni a különböző ünnepnapokon. Ezek elcserélésének megértése is általában nehezemre esik.

Ha reggel hallok egy dalt, belerágja magát a fejembe, és egész nap nem tudom kiűzni. Pedig már nagyon unom, és addigra már nem is tetszik. Volt egy utcazenész az egyik sarkon, ahol mindig átszálltam reggel. Romantikus, fülbemászó dalokat játszott. Egy idő után átprogramoztam a reggeli útvonalamat, annyira zavart.

Sőt, most jön a legjobb: kilépek a kapun, és földbe gyökerezik a lábam, hogy "hova is megyek?" Miért, hová megyünk... ?

Na, azért szelidítsük meg ezt a sorozatot... Jó kis tünetként lehetne leírni ezeket a jelenségeket a pszichológia nyelvén. De szerintem ha észleli magán valaki őket, és korrigálni tudja a viselkedését, sőt nevetni tud saját magán, akkor mindez semmi. Másrészt ha az ürességet értékként kezeljük, illetve természetesnek tartjuk, ami spirituális körökben szokás, akkor kicsit az egész más. Hiszen egy kiürített tudat állapotairól beszéltem. A taoban valahol van egy utalás ezzel összefüggésben: "ami üres, megtelik, ami tele van, kiürül".

Azért írtam ezekről, hogy együtt lássuk, hogy a választóvonal a kóros és a spirituális között hajszálvékony. Másrészt azért, hogy önkritikusan elmondjam, hogy "földelve" vagyok ugyan, de nem nagyon. Aki jógázik, már biztos találkozott földelési gyakorlatokkal. Azt mondják, hogy akinek égig ér a keze, annak biztosan kell állnia a földön.