Sziasztok!

Most is hajnal van, és egyedül vagyok, ilyenkor esik legjobban írni. Sajnos a munkahelyemen túlbuzgósági sztrájkra kényszerültem, és a reggeleim egy órával rövidebbek lettek, de most ezt így kell csinálnom.

Emlegettem egy drámát a múlt héten, talán túl vagyunk rajta. Mármint a kollégáimmal, együttesen. Ez mindjárt egy kérdés: miért választunk olyan melót, nem túl magas díjazásért, ami közvetlenül igénybe veszi az életenergiáinkat? Hiszen árulhatnék szedvicseket is a híres gyorsétteremben, vagy melltartót egy butikban, vagy kutathatnám a cserebogarak halhatatlanságának okait egy steril laboratóriumban. Ehelyett emberek sorsának a részévé válok, vagy fordítsuk meg: az én sorsom részévé válnak ők! Hűha! Nem lehet megfordítani? Mondták már nekem, hogy " hol vannak az én határaim...? ", szeretettel intve óvatosságra. Nem igazán értettem. Nevettem néha, hogy a lakáskulcsommal akartam bemenni a szobámba, itthon meg a benti kulcsommal kotorásztam... S az az egészséges és a normális, aki világosan el tudja különíteni azokat a versenyzőket, akikkel reggel nyolctól négyig találkozik, azoktól, akikkel délután négytől reggel nyolcig. Amazok a munka "tárgyai". Megbarkácsoljuk, megfabrikáljuk őket, és kész. Ezt a mondatomat még hitelesíteni fogom, ha eljön az ideje, ne féljetek. Azért puding próbája a címem.

Különben ebből nem következik, hogy mindenkin segíteni akarok. Sőt, konfliktusba kerülök a munkaköri leírásommal, mert valójában csomószor erőszakosan kell működnöm, és akkor is produkálni valamit, amikor a másik nem akarja. Vagyis legszívesebben csak akkor mozdulnék valakire, ha ő akarja, ha megkeres, de úgy elég hamar fegyelmit kapnék. A szendvics-árusításnál nincs ilyen probléma, mert csak akkor lép oda a pulthoz, ha éhes. De a kórházba nem csak akkor fekszik be, ha önismeretre vágyik. Hanem az ingyen koszt, kvártély lepipálja a magas szempontokat, vagy az otthonról menekülés... Ez a két fő ok.

Azt írtam legutóbb, hogy valamiről legközelebb mesélek. A rákról. A sorsom része lett, azzal, hogy a szüleim mindketten tüdőrákban haltak meg. Nem egyszerre, hanem tíz év különbséggel. S most úgy lett aktuális, hogy megemlítsem, hogy elmentem egy előadásra a minap, ahol ennek a betegségnek a természetes gyógymódjairól volt szó. Különben mit kerestem volna ott? / Erről szól a blogom: amit csinálok, amit csinálsz, miért csinálod, és miért pont azt kell tenned? /

Az internettel, sőt magával a számítógéppel is emiatt kerültem kapcsolatba. Azelőtt nagy ívben elkerültem a gépet, egyik tanítóm megjegyzése még erősített is ebben, mert azt mondta, hogy az a helyzet erősíti az ént, hogy vagyok én és van a gép, ott vagyunk egymással szemben...

Apukám kezelőorvosa behívott a szobájába, és azt mondta, hogy a papának fél éve van hátra, és ne is nézzek utána semminek, se újságban, se könyvtárban, se interneten. / ! ! ! / Azóta internetezek. Ennek a mondatnak a súlyán az sem változtat, hogy a papus valóban elment fél év múlva. S hogy én megpróbáltam megidézni az összes erőt, amivel kapcsolatban álltam, hogy ne így legyen.

Anyukámmal hasonló történt. Az orvosa egy szép januári reggelen közölte vele, hogy két hónapja van hátra. Így is lett. Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ha azt jósolta volna neki, hogy meggyógyul, ha akar, és ő segíteni fog ebben, akkor úgy lett volna. Ha legalább két évet vagy ötöt vagy huszonötöt jósolt volna... de jó is lenne. Erre mondják mostanában, hogy nem tudtam feldolgozni. Precízebben fogalmazva: megbocsátani.

Azóta látom, de már akkor is tudtam, hogy meg lehet gyógyulni belőle, nem csak túlélni, vagy egy kis haladékot kapni, hanem meggyógyulni. Legfőképpen megelőzni érdemes. El is kezdtem gyűjtögetni az idevágó ismereteket, és szerkesztettem egy honlapot, hogy terjesszem őket. De az első mozzanat mindenképpen az volt, hogy a papa történetét "felteszem az internetre". Nem tudtam, ez mit jelent. Mintha az óceán felszínén a vízre írnék valamit...

Az interneten való közlések olyanok, mintha belekiabálnék az éjszakába. Nekem pontosan megfelel ennyi valóságosság. Nem kevésbé meggyőző, mint az asztal sarka.

Egy másik esemény az volt ezekben a napokban, hogy szervezkedni kezdtem valakivel egy nagyon jó kis ügyben, ami nem is olyan kicsi. Az én dolgom csak a támogatás lesz, de nagyon örülök neki. Annyit elárulhatok, hogy összefügg a gyógyítással.

Nohát, egy kis történetecske. Volt egyszer egy hölgyike, aki nagyon magas régiókban járkál, és nagyon sok pénzért adja át az információkat annak, aki kéri tőle. Azonkívül komoly pénzszűkében lehetett, amikor egy nagy összeggel meglopta a legközelebbi bizalmasát. A magas égi kapcsolata most biztosan megdorgálja... De még mielőtt súlyosan ítélkeznék fölötte, felteszem, és részben tudom, hogy a sors milyen súlyos megpróbáltatásoknak tette ki korábban, s hogy hirtelen kellett új megoldásokat és túlélési stratégiákat találnia. Vagyis "meghasadt a szíve", és mint Zrínyi, kitört a falai mögül. Az eredmény az, amit leírtam. / Tudjátok, hogy Szigetvárt ki akarják adni gebinben a törököknek 100 évre? / A szenvedéseinkért nem tudunk és nem is kell elégtételt venni, vagy netán aprópénzre váltani őket. Megkapja mindenki a jutalmát... és a büntetését.

Ez a spirituális fejlődés tipikus csapdája. Az énünk olyan, mint a prizma. Jön a fehér fény, megtörik rajtunk, és ami a túloldalon kijön, az már nem fehér fény, hanem színes. De a szivárvány végülis gyönyörű.

A hölgyike is gyönyörű, az egész életével és törekvésével, csak most egy osztályt át akart ugrani az iskolában. Második után harmadikba kell menni, nem lehet negyedikbe. Kell haladni, de csak ahogy sikerül.

Én nem hajszolom ezt a kérdést. Egyetlen dolgot tűztem magam elé: hogy figyelek. Egy kis történés ide illik, ami most történt. A kollégám azt mondja reggel, hogy te jó ég, elvesztettem a mobilomat, otthon felejtettem, vagy mi... Az első gondolatom az volt, hogy csörgessük meg, akkor ugye megtudjuk, hogy hol van... bár ez tök irracionális, és nincs is egység a kártyámon, akkor hívd fel otthon az otthon levőket, hogy nézzék meg... Két perc múlva meglett: kiderült, hogy itt volt a szobájában, velem szemben három méterre, tehát ha megcsörgettük volna, hallottuk volna a választ. Én el is képzeltem, hogy csörgetjük, és hallom. Vagyis a megérzés által nyújtott információ éles és pontos volt, de az ésszerűség megpróbálta legyőzni. Majdnem sikerült neki.

Apukámmal minden a legnagyobb rendben haladt. Erős volt, jókedvű és optimista. Ekkor az egyik barátja adott neki kölcsön egy laptopot, hogy írjon az életéről. Ezt ugye emlékiratnak is hívják. Őrjöngtem. És nem tudtam lebeszélni, a játékát elvenni, a barátját bokán rúgni... Romlani kezdett az állapota, igaz, hogy a megírt oldalak száma nőtt... Szigorú vagyok? Így kellett lennie? Nem úgy, hogy én meggyógyítom? Anyukámat sem? Ellenálltam az ő akaratuknak, a döntésüknek? Majd megtudom idejében.

Ne szomorkodjatok, ha befejeztétek az olvasást! Az élet nem habostorta... Már nincs is hajnal. Azt mondta a párom, hogy legalább négy-öt kiló hússal jöjjek haza. Különben sem lehet mindig örülni... És nem lehet mindig szomorkodni. Csak az egyensúly maradjon meg.

Itt a tetőtérben az ablaknyíláson benézett a Frici, és láthatóan úgy megörült nekem...! Köszönt is. Sajnos nincs felesége és gyerekei. Lehet, hogy ettől olyan melankólikus. És ettől olyan filozófikus. Nem viccelek.