Sziasztok!

Sok-sok negatív hatás ér nap közben, hosszú távon. Én baba módra indítok, és durr, egy jobbról, aztán durr, egy balról. Fél tányér levesekért vagy pillanatnyi előnyökért folyik a harc. S ha megőrzöm a nyugalmamat, és csak csodálkozom, már az  irritáló.

Kitaláltam egy módszert, hogy felmérjem, reálisan látom-e ezt, vagy nem, mert hát lehetek én is a baj forrása..., ezért el kezdtem "strigulázni" gondolatban a jó és rossz reakciókat, amit a környezetem ad. /Nem rám, hanem bármiről, amit végig kell hallgatnom./ Öt megnyilvánulásból három-négy pesszimista, keserű, vagy negatív. Kb. Van, aki ezen a téren következetes, van, aki azért hagyja, hogy elragadja a jókedv. Azt vettem észre, hogy viszont amióta ezt a statisztikát készítem, mintha javult volna a helyzet. Nem kritizálom a szereplőket, hanem egyszerűen vágyom rá, hogy ne így legyen!  

Nem tudom, máshol ez milyen, jobb-e? Mondjuk egy pizzázóban, fodrászatban, könyvelő irodában... Kétségtelen, hogy az a közeg, amiben mozgok, szélsőséges. De a munkatársaimról beszéltem, nem a munkáról. Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? A negatív beállítódás teremti ezt a választást, hogy itt van valaki, vagy a hely tesz ilyenné? Túlságosan egyszerű és kézenfekvő lenne azt állítani, hogy a hely. Tipikus menekülés az önismeret felelőssége elől. Van Hamvas Bélának egy erre vonatkozó szakasza, amit néha előveszek, erőmerítés céljából. A klinikum pszichológiájáról szól. Kikeresem nemsokára, és fölteszek egy-két mondatot, meg hogy hol található.

Megtaláltam! Patmosz II. a címe, 23. oldal előtt és mögött. /Életünk könyvek, Első kiadás/

"A pszichológia a sérült szubjektumok területe, és a legelső lépés, amit meg kell tenni, sebeinek beismerése. Nem szokott megtörténni... Ezért a klinika egyetlen kérdése a pszichológus pszichológiája." És így tovább. Előtte, utána.

Maga az a tény, hogy erről beszélek, káros? Ártalmas? Ne haragudjatok, törekedjetek!

Van egy másik ilyen számolós ötletem, de az másra vonatkozik: a testi-lelki-szellemi "töltésünk" felmérésére szolgál. Mondjuk, az energia eloszlását írnánk le vele, úgy, hogy ki kell osztanunk összesen 10 pontot a 3 részünkre. Nekem az jönne ki, hogy 2-4-4. / Más dolgoknak is meg lehetne szavazni ezt a felállást, hogy van teste-lelke-szelleme, csak egészen más arányok jönnének ki. Pl. "a hely szelleme", egy növényé, poháré... Érző lényeknek van, embernek pl. igen, állatkáknak igen, növényeknek igen, egyes tárgyainknak igen, kezdünk elbizonytalanodni, Dobogókőnek igen, Kincsem-parknak Tápiószentmártonban igen, zarándokhelyeknek igen, stb. Öntudatukban mások. Valószínű. Ezért az ember felelőssége nagyon nagy, mert tud magáról.  

Sziasztok!

Kevergettem a forró teát a lábosban, hogy kihűljön. Körbe-körbe. Sokáig. Azután nem körbe-körbe, hanem megzavarva az áramlást, nyolcas alakban. És egyszercsak megállt a tea mozgása, miközben írtam bele a nyolcasokat.

A fizika törvényeivel is leírható ez a dolog, persze. Az erők kiegyenlítődnek, az ellentétes irányú mozgások energiája azonos. A középpontban fordul minden, és oda tart.

De ez egy fekvő nyolcas, a végtelen jele! A világ ábrázolása. A tű foka... A mi életünkben itt az egyik kör az elhatárolódás, az én-építés helye, a "másik" oldalon, odaát, a másik kör a közeledés, az összeolvadás, az eggyéválás helye. A fejlődés állomásai ennek a sztrádának a pontjai.

Gyerek voltam még, isten bizony, amikor addigi tapasztalataim összegzéseképpen azt gondoltam, hogy a "végeredmény" mindig nulla.

Ennek az útnak végülis minden pontja értékes, és kell ahhoz, hogy tovább haladjunk. Az ént föl kell építeni. Ha nincs minden kipróbálva, hiányérzet marad, s az követeli a magáét. Illetve a két oldalt nem lehet összekeverni büntetlenül. A földi énbe hirtelen betörő szellemi tudás épp olyan romboló tud lenni - így járnak a szektákban esetleg eltévelyedők, énjüket vesztők - , mint az "anyag" rombolása azok számára, akik erőszakkal próbálják felgyorsítani a szellemi haladás útját - droggal, alkohollal. A két kör nem keverhető össze. És nem spórolhatóak meg a tapasztalatok.  Az alkoholistáknak van is ilyen mondásuk, hogy "lassan siess".

Most lassan el kell sietnem dolgozni.

hihi...

Sziasztok!

Az egónknak különböző darabjai vannak. S ezeknek átjárhatóknak kell lenniük, mert különben gáz van. Pl. azt mondjuk, hogy ne vidd haza a munkahelyi problémáidat. Oké, nem viszem. Fordítva is igaz: nem viszem be a házasságomat, a gyerekemet. Kínosan vigyázunk, hogy ne keverjük össze a dolgokat. Persze belül összetartjuk a rendszert, pont ez az egó legfőbb feladata, az én-tudatnak folyamatosnak és sérülés-mentesnek kell lennie. Mert ha nem az, akkor egyik részünk nem tud a másikról, jön a skizofrénia. Az egó a mágnes. Lehet, hogy én-részeink veszekszenek egymással, haragban vannak, ellentmondás van köztük, s akkor baromi energiák kellenek az egyben tartáshoz. Mondta egyszer egy haverom, hogy "nem viszem be a munkahelyemre az egómat". Ez már közelítés. Egy másik meg úgy fogalmazott, hogy "fiókok" vannak belül, és azt húzza ki, amelyik éppen kell... De mind ezt csináljuk! Csinosan elneveztük "szerepeknek" a darabjainkat.

De ha mondjuk én lazán közölni kezdek valahol "másra tartozó" részeimból, óriási megütközést keltek. Rémes...!!! Nekem igazából arra megy el rengeteg energiám, hogy visszatartsam magam, és ne áramoljak ki folyton.

Ezt az egész játékot a félelem igazgatja. Félünk egymástól. Borzasztó. Én azért nem adhatok ki többet magamból, mert az felhívás a másik felé, hogy gyerünk, csináld te is, és ő nem meri. Nem "akarja".

A skizofrénia pontosan emiatt a spirituális fejlődés "betegsége". Az átlátszóság kudarca. Illetve a kiújuló rohamok az áttörési kísérletek, amikor "fellazulnak" a belső barrikádok, és végre szabadon járkálhatnak a képzetek, az érzések, az indulatok. Olyankor a beteg marha jól érzi magát, mi pedig félünk tőle. Ez a legenyhébb kifejezéssel élve is drámai... Én pedig talán ilyenek miatt nagyon szeretem őket.

Komoly látásaik és meglátásaik vannak, olyanok, ami nekünk, normálisaknak nincsenek. Amikor mi valamit nem értünk, és ők tőlünk eltérő módon reagálnak, akkor mérget vehetünk rá, hogy nekik van igazuk. Többet tudnak / sejtenek, éreznek / akkor arról a dologról, mint mi. Igazi tiszteletet érdemelnének. Van rá sztorim, nagyon is durva. Nem mondom el. A blog-írás nem ment fel a tapintat és az erkölcs alapvető szentírásai alól.

Nem állítom, hogy én nem félek. S ahol félek, ott van az egó. A fenébe... Valamit féltek, valamihez ragaszkodom, egyértelmű. S nagyon össze kell szedni magamat, hogy pozitív energiákat adjak le oda. Mert nemcsak magamnak ártok vele, hanem az ügynek is. Olyan világos és egyszerű! Istenem... !

Az egónk okozza a szenvedést. Nagy felfedezés. Tudjátok, kié... Nekünk már csak el kell hinni. Vagy nem hinni, de kipróbálni.

Sziasztok!

Megint az átlátszóságról. Az énünk akasztja meg a folyamatokat, az egónk keményít meg. Szerepeink mind a rejtőzködést szolgálják. A mesterek tanításai között szerepel, hogy a tanítványok szeme láttára átlátszóvá válnak. Nem bűvészmutatvány ez, vagy érdekesség, hanem bíztatás.

Volt egy farsangunk. Én is terveztem egy jelmezt magamnak, s az jutott eszembe, hogy a hurkapálcára erősített szemüveg-álarc legyen átlátszó fóliából. Úgy is lett. / Még egy kérdés, gyanakvóknak: álarc volt az átlátszó jelmez? / És még egy: ne utáljatok azért, mert a mesterek tanítása után megemlítettem ezt az esetet! Megtörtént, éreztem, hogy jön az ötlet, kész.

Anyukám nagyon régen, még kis fiatal voltam, viccesen és kedvesen kérdezte néha, hogy milyen jelmezt veszel ma fel? Ami alatt "ruhát" értett. De ösztönösen erre tanított.

Ide illik még két sztori. Arról, hogy a nem anyagi részünk is "van".

Vártam a villamosra, és a járdára úgy sütött hátulról a nap, hogy az árnyékom a sínekre esett. Amikor észrevettem, ijedten hátraléptem...

A másik: beszélgettem valakivel a folyosón egy asztal mellett, és erősen magyarázva rajzoltam az asztallapra is a kezemmel. Majd odébb mentünk, és hirtelen felötlött bennem, hogy ott felejtettem valamit az asztalon, vissza kell menni érte...

Sőt, még egy: valaki mellettem volt, és felszisszent, hogy fáj valamije. És én csodálkoztam, hogy nem érzek semmit... Bár ez a történet kicsit más: összekevertem magamat vele. Ciki...

Namármost. Most megy a tv-ben "az igazság ára", amiben őszintén kell mindenre válaszolni / pénzért / a hazugságvizsgáló gép kontrolljával. Tetszik. Amikor meghirdették, rögtön úgy éreztem, hogy menne. Egy kis bibi van: ha ambivalens vagyok valamilyen vonatkozásban, akkor mindkét válasz igaz, de a gép az egyiket hazugságként fogja értékelni. Na erre mit lépne a szerkesztő?

Látjátok, hogy van valami a blogban, ami állandó? A megszólítás.

Ezt a részt milyen képpel lehet illusztrálni? Az átlátszó az nem kép. Egy üres kerettel. A párom imádja a szép régi kereteket, és felújítja, bearanyozza őket. Én pedig amikor a metróra várok, és ott vannak szemben az óriás-plakátok, sok-sok ábrázolással, akkor ott szeretek legjobban állni, ahol éppen üres fehér.                         

Megyek nyüzsögni...

Sziasztok!

Tegnap történt. Nagyon sok nagyon szomorú, szerencsétlen sorsú nőt láttam. Megviselt. És most láttam vendégül itthon a házunkban öt angyalt, öt napja. Tehát foglalkoztatott ez a kérdés... És akkor beugrott, hogy hol vannak ők / az angyalok /, az ő őrangyalaik, vajon...? Kérdés! Nem szemrehányás.

Itt vannak? Velük vannak? Megmentették őket valami rosszabbtól? Vagy nem védik őket átmenetileg, büntetésként valamiért, amíg meg nem értik azt a dolgot? Vagy a környezetüket büntetik ezzel, az ő áldozatukkal, mert amazok hibáztak valami nagyot?

Nem vagyok hívő? Nem voltam alázatos? Ezt a kérdést nem lehet feltenni?

A következő történet rögtön ezután következett. Egy fiút a börtön után a hit, a biblia mentett meg az öngyilkosságtól, és fejlődő, közösségi emberré tett. Akkora élmény ez neki, hogy sokszor túlzásokba esik... De ez akkor is nagyszerű!

Ma van anyukám halálának évfordulója. Biztosan velem van.  

Sziasztok!

Egymás egójával küzdünk egész életünkben. A sajátunkkal kevésbé. Ha már zavar a sajátunk, mert nem jól működünk, lehet, hogy el kezdjük felülvizsgálni, ezek az önismereti próbálkozások. A pszichológia kinevezte ezt a felségterületének, kisajátította. Pedig ha csak egy beszélgetést hallgatsz, semmi másról nem szól, mint hogy hogyan működik a másik, irgumburgum. Pletykák, kritikák, stb. A határok kijelölése is mindig emiatt történik: eddig tartok én, itt kezdődsz te... Sőt, intézmények között is első lépés a határok definiálása, vagy politikai téren a pártok között... Most alapvetően fontosnak tartott beidegződéseket kérdőjelezek meg, ez világos, de valamiért engem zavar ez a "szokás". Mert elválaszt. Különben víz jegyű vagyok, s a víz a kommunikáció eleme.

Az iwiw-en a bemutatkozó oldalon kezdetben föltettem azt a mondatot, hogy "bontogatom a falakat, de nem sikerül, és ez elkeserít". Aztán levettem, mert ott egy vulgáris környezetben csak ijesztő lett volna. Itt pedig abban ringatom magam, hogy akinek kell ez a dolog, itt marad, akinek meg nem, az odébbáll. Habár be lehet olvasni nekem! 

Vagyis itt a földön egó-gyakorlatokat folytat az emberiség. Szenved is tőle...

Az állatkáknál ez gyengített program. Például Frici egy nagyon-nagyon édes fekete-fehér cica itt a szomszédunknál. Amikor be szeretne jönni, óvatosan közeledik a szándékával, fölemeli az egyik pracliját, néz rám kérdően, és ha épp nem bátorítom, megáll a levegőben a mozdulata! Utána elsétál, és nem tűnik sértődöttnek. Nem szenved attól, hogy nem érvényesült az akarata. Alaphelyzet a számára, hogy beleolvad a környezetébe, és együtt áramlik... Lenyűgöző!

Különben mindig a szemembe néz, és köszön. Azt mondják, hogy a macskák a helyhez kötődnek. De Frici engem szeret, az biztos. Csak tud lemondani! Akkor talán ez a megfejtés. Spirituális a Frici. Majd keresek róla képet.

A blog címét még nem indokoltam meg:

A puding próbája itt az, hogy az áramlási gyakorlatok én-csökkentő szándékkal hogyan működnek a hétköznapokban.

Óriási paradoxon van ebben elásva, mint csapda, mert az egész próbálkozás maga elsülhet kőkemény én-erősítésként. Én majd védekezek a magam módján, a te stratégiád rád van bízva...

Életem első jóga-óráján a legelső gondolatom pont ez volt: hogy én-eltüntetésben "utazunk", miközben körmönfontan rögzítjük a magunkra visszaható megfigyelési pontot. 

Az egó-küzdelemről még valami: Ha egyedül élsz, és zavar az egyedüllét, magányosnak érzed magad, akkor még fejlődnie kell az egódnak. Ha magányosan élsz, és ez nem zavar, akkor az "eredményeidet" nem szeretnéd átadni senkinek, ez közöny. Ha jó családban jól élsz, akkor az az addigi fáradozásaid jutalma. Ha segíteni akarsz mindenkinek minden áron, akkor valamit jóvá akarsz tenni.

Nem könnyű.

A konyhában megint elkövettem egy hibát: Miközben írtam ezekről a szép magas dolgokról, a főzni feltett tojás alól kipárolgott a víz, és eldurrant! Vicces...

Sziasztok!

Vagyis kinek írok konkrétan? Talán annak, aki nyomja a gázt a lelki-szellemi fejlődés útján... Ott nem számít a kor, a nem, az iskolázottság. Ebből baj lesz, máris bizonytalanságot keltettem... Fix egójú olvasó keresi fix egójú blog-íróját...

Rögtön föl szerettem volna tenni egy fényképet magamról, hogy lássátok, ki beszél hozzátok, de nem sikerült. / Elfogadok tanácsot, segítséget./ A "rejtőzőművészet" jegyében... :) ez ellentmondásosnak tűnik. Don Juan tanításaiban szerepel ez a fogalom, nekem nagyon tetszik, és fontosnak tartom.

Alapesetben megmutatod magad, és nem filózol ezen. Vagy nem mutatod meg, és szintén spontán teszed. De ha bármit mersz mutatni, amit a helyzet kínál, és az őszinte, akkor eléggé elbizonytalanítod a többieket. Ez veszélyes...! A többiekre nézve, mert ösztönösen fix pontnak szeretnének látni, hogy meg lehessen benned kapaszkodni. Ez erős kifejezés - hogy tudjanak hova tenni.

Namármost: egy ilyen helyzetben, mint a blog-írás, nincs mihez-kihez viszonyulni. Érdekes.

Szeretném megfogalmazni mégis a motivációmat, ami miatt elkezdtem: sok mondanivalóm van, ami rendszeresen bennem reked, és sokkal több az inputom, mint az output. Holott vadul értékelem az élet-eseményeimet. Ezután megosztom majd veletek, akik ide tévedtek. Talán Ti is töprengtek ilyeneken, s akkor már közösséget alkotunk.

Különben hosszú ideje a legfontosabb szónak azt tartom, hogy "együtt". A kislányom szekrényére celluxszal föl is ragasztottam, hogy sokszor lássa.

Hétköznapi dolgokon keresztül szeretném átgondolni, hogy hol is járok, merre tartok. A test, a lélek, és a szellem egyszerre van itt bennem, és bennünk, de melyikkel vagyok jóban? Gyártom-e a karmát, vagy sem?

Például ma délelőtt, miközben regisztráltam a blogot, sütöttem-főztem, és igazán jó szándékkal finomra szerettem volna. De a malac combja túl magas volt, nem sütőben sütöttem, hanem fönt, fedő alatt, és a célegyenesben lesült. A párom nagyon kiakadt, de én csak azon, hogy csalódást okoztam neki. A husi miatt nem éreztem semmit. Őrjítően nyugodt maradtam. Valóban. 

Az bizony hibapont, hogy a hús nem érdekelt. A testemben élek, itt ez is számít.

Szeretném, ha szép is lenne ez az oldal, fogok próbálkozni.

Itt én voltam, sikerült feltenni, de utána sokat gondolkodtam. Azon, hogy nem elmélkedéseket szeretnék írni elvont dolgokról, hanem a mindennapjaim tanulságait, azok szereplőivel. Ők azonban nem kérik tőlem ezt a "szívességet", és bár nagyon-nagyon fogok vigyázni, hogy ne bántsak senkit távollétében, szeretném megnehezíteni az Ő beazonosításukat. Ezért nem közlöm a saját képemet. De ha érdekelne valakit, és ír nekem, elküldöm. Jó ez így?

Valójában patikamérlegre teszem, hogy ártok-e. Ez nem bűntudat! Patandzsáli jóga-szutrái közül az első az, hogy "ne árts!". A légvétellel és az ennivalóval is valakitől elveszek valamit... Cserébe adni is kellene.