Sziasztok!

Az egónknak különböző darabjai vannak. S ezeknek átjárhatóknak kell lenniük, mert különben gáz van. Pl. azt mondjuk, hogy ne vidd haza a munkahelyi problémáidat. Oké, nem viszem. Fordítva is igaz: nem viszem be a házasságomat, a gyerekemet. Kínosan vigyázunk, hogy ne keverjük össze a dolgokat. Persze belül összetartjuk a rendszert, pont ez az egó legfőbb feladata, az én-tudatnak folyamatosnak és sérülés-mentesnek kell lennie. Mert ha nem az, akkor egyik részünk nem tud a másikról, jön a skizofrénia. Az egó a mágnes. Lehet, hogy én-részeink veszekszenek egymással, haragban vannak, ellentmondás van köztük, s akkor baromi energiák kellenek az egyben tartáshoz. Mondta egyszer egy haverom, hogy "nem viszem be a munkahelyemre az egómat". Ez már közelítés. Egy másik meg úgy fogalmazott, hogy "fiókok" vannak belül, és azt húzza ki, amelyik éppen kell... De mind ezt csináljuk! Csinosan elneveztük "szerepeknek" a darabjainkat.

De ha mondjuk én lazán közölni kezdek valahol "másra tartozó" részeimból, óriási megütközést keltek. Rémes...!!! Nekem igazából arra megy el rengeteg energiám, hogy visszatartsam magam, és ne áramoljak ki folyton.

Ezt az egész játékot a félelem igazgatja. Félünk egymástól. Borzasztó. Én azért nem adhatok ki többet magamból, mert az felhívás a másik felé, hogy gyerünk, csináld te is, és ő nem meri. Nem "akarja".

A skizofrénia pontosan emiatt a spirituális fejlődés "betegsége". Az átlátszóság kudarca. Illetve a kiújuló rohamok az áttörési kísérletek, amikor "fellazulnak" a belső barrikádok, és végre szabadon járkálhatnak a képzetek, az érzések, az indulatok. Olyankor a beteg marha jól érzi magát, mi pedig félünk tőle. Ez a legenyhébb kifejezéssel élve is drámai... Én pedig talán ilyenek miatt nagyon szeretem őket.

Komoly látásaik és meglátásaik vannak, olyanok, ami nekünk, normálisaknak nincsenek. Amikor mi valamit nem értünk, és ők tőlünk eltérő módon reagálnak, akkor mérget vehetünk rá, hogy nekik van igazuk. Többet tudnak / sejtenek, éreznek / akkor arról a dologról, mint mi. Igazi tiszteletet érdemelnének. Van rá sztorim, nagyon is durva. Nem mondom el. A blog-írás nem ment fel a tapintat és az erkölcs alapvető szentírásai alól.

Nem állítom, hogy én nem félek. S ahol félek, ott van az egó. A fenébe... Valamit féltek, valamihez ragaszkodom, egyértelmű. S nagyon össze kell szedni magamat, hogy pozitív energiákat adjak le oda. Mert nemcsak magamnak ártok vele, hanem az ügynek is. Olyan világos és egyszerű! Istenem... !

Az egónk okozza a szenvedést. Nagy felfedezés. Tudjátok, kié... Nekünk már csak el kell hinni. Vagy nem hinni, de kipróbálni.