Sziasztok!

A meggyleves próbája is az, ha megeszik... Illetve a cseresznyelevesé, amit ma gyártottam, és katasztrófálisnak mondható munkafolyamat után megütötte az elvárható szintet. Aki nem ismer, már biztosan sejti, hogy nem vagyok egy mai fruska, így nagy valószínűséggel be tudok habarni egy gyümölcslevest. Hát nem, sajnos ez tévedés. Rám nézve nem sajnos, mert kimondottan jó kedvem lett tőle. Hogy hogy' ki tudom nevetni ezeket a dolgokat, és a színfalak mögött csúfot űzni belőlük...

A gyümölcsleves csak igen szűk határok között tökéletes. Selymes, sűrű leve kell, hogy legyen, a gyümölcs ne főjön szét, de puhuljon meg, savanyú-édes-illatos legyen, és hideg. Ha ettől eltérünk, a levest ehetetlennek minősítik, minket pedig nagyon elmarasztalnak, hogy finom legyek. Szerintem nem lőnek vele nyulat... A teljes kiőrlésű liszttel behabartam a házi tejfölt, összekevertem a levével, és együtt boldogan forralni kezdtem. Nokedli lett. Rózsaszín nokedli. Szerencsére egyedül voltam, lehetőség nyílt a hiba elhárítására. Átszűrtem a levét, és a cseresznye-szemeket egyenként leöblítettem, és visszahelyeztem a lébe. Sokáig tartott.  Most nem látszik, hogy közben mi történt. A rózsaszín nokedlit megettem, nagyon finom volt, ti ezt az élményt lehet, hogy még nem ismeritek...

Aki szeretne gyorsan lendíteni a sorsomon, megírhatja, hogy mit csináltam rosszul, és hogyan kell, de igazából nem ezért írtam le, nem jajkiáltásnak szántam. Hanem azért, mert jól mutatja, hogy milyen a viszonyom a vulgaritáshoz. Épphogy átugrom a lécet...

Legalább húsz éve egy munkahelyi közös menzás ebédelésen krumplistésztát ettünk. S nem kockatésztával csinálták, hanem szélesmetélttel. / Remélem, jól írtam, nem fordítva. / S az egyik kis kolléganőm olyan őszintén föl volt háborodva, hogy alig tudta megenni a krumplistésztát a szélesmetélttel, mondhatni, nem ment le a torkán. A többiek támogatták ezt az álláspontot. Akkor felderengett számomra, hogy a szakadék szélén táncolok. Mert nekem mindegy, hogy milyen alakú a tészta. Manapság az a helyzet, hogy a párom megpróbál ésszerű magyarázatokkal előállni ezeket a szokásokat illetően, de egyáltalán nem tud meggyőzni. Vagy például ma fodrásznál voltam, és vágattam egy kimondottan divatos és fiatalos formát, de azért amikor hazaértem, rögtön leöblítettem langyos vízzel, hogy természetesen száradjon meg.

Kész csoda, hogy a / már nem kicsi / legközelebbi hozzátartozóm fontosnak tudja tartani ezeket a dolgokat. Én mindig is tudtam, hogy fontosnak kell tartani... ezért sikerült.

A lakberendezést - formák, színek - ennek ellenére szeretem, és mostanában a munkahelyemen gyakoroltam, mert jobbra-balra költöztünk. Ott főleg az vitt rá, hogy annyira hiányzott a jó hangulat, mert mindenki csak dúlt-fúlt, hogy gondoltam, robbantok ezen a dolgon. Saját pénzemen dekorálok. Saját telefonomon telefonálok. Saját lemezeimet fogom vetíteni. És saját élettapasztalatomat fogom átadni... Ezt úgy értem, hogy a tankönyvek ezen a területen nagyon halvány támpontot jelentenek. Elvégre azt tanultuk, hogy a saját élmény a döntő...!

A cseresznyéről még annyit, hogy lekvárt is készítünk, és tegnap délután néhány órán keresztül cseresznyét magoztam. Kellemes elfoglaltság volt.  Nagyon lassan haladtam vele, minden szem egy alkotás, és közben jó sokat lehetett ábrándozni. Borsót is szeretek pucolni, meg diót törni, vagy rizst válogatni, ugyanezért. A sürgős feladatokat, határozott célokat és a határidőket nem szeretem. Lassan főzök, lassan takarítok. Szivacs nélkül mosogatok, mert legjobban úgy érzem... Ezek már nagyon intim részletek... :) Bocsika.