Sziasztok!

Felületes vagyok. Pedig tépem magam. Pl. a zenéket csak úgy nagyjából emlegettem, de hogy milyen húrokat pengettek meg, azt nem.

Volt a vadnyugati hős, aki a cimboráival a végletekig szolidáris, életét adja az eszméiért, a szabadságért. Nem alkuszik. Nem tud felvenni egy csinos zakót, és beállni a sorba. Inkább meghal. Nem romantikája van ennek, hanem hitele. Így jobb élni, ez élet. A lelket betörni pedig nem élet. Bizony. Bár aki sosem próbálta ki a függetlenséget, hanem mindig csak megfelelni akart, mert az biztonságos, az nem tudja, miről is van szó. Na például ezt a számot tíz gyalog megtett kilométeren át hallgattam, és nem untam meg. Cseh Tamás érdeme. Kamionok és kék füst közepette még énekelni is szerettem volna vele együtt. Rémes...?

A másik, amibe beleszerettem, egy francia fiú éneke, ellenpontozott ritmussal / lehet, hogy ez nem szakkifejezés /, egy kis feszültséggel, ami rögtön oldódik, folyamatos enyhe sodrással, és nagyon szomorú dallammal. Leírhatatlanul jó, illetve rám nagyon erősen hat. Rátok lehet, hogy nem ugyanígy hatna. Ez az, amiről azt írtam, hogy harmincszor hallgattam meg. Miért is? Most jön a neheze, válaszolni. Az életben való haladásomat tudja szimbolizálni valószínűleg, annál is inkább, mert nem értek franciául. Nem az értelmemre hat, hanem kimondottan a szívemre.

Vannak számok, amik a hidegségükkel fognak meg, a távolságtartásukkal. Szinte jeges lehellet jön ki belőlük. A kívülhelyezkedés, a madártávlatos szemlélődés nagy érték. Skizofrénia-szerű életérzés. Aztán vannak, amik a szenvedésükkel. Az elszakadás fájdalmával. Vagy ennek az ábrázolásával. A kettő nem ugyanaz. A lángoló szeretet dalai nem fognak meg, ha jól belegondolok - elég riasztó ez a felfedezés. Mert a szeretet számomra nagyon csendes, kívülről szinte észrevehetetlen cucc, teljes elfogadás és alaphelyzet. Az őrjítő szeretetben ragaszkodás, görcs, szorongás és félelem van, egy csomó illúzió. Olyan önbecsapás, hogy na ez most az lesz végre, talán, amit elképzeltem, hogy nekem a lehető legjobb lesz... És ha elveszítem, mindennek vége... Tehát nem is a másikról szól, hanem rólam, az én szükségleteimről.

Akik engem legközelebbről szeretnek, nem olvassák a blogomat. Hm. Érdekes. De már úgyis tudom, hogy miért... Mert lám-lám, nemcsak az övék vagyok. Édesek végül is. Ki akarnak sajátítani. Tulajdonviszonyok vannak, és ez nem a fogyasztói társadalom terméke, hanem az egóé! Az is felmerült bennem, hogy amiről írok, kielégít valamilyen szükségletet? Sosem lehet tudni... Amikor nagy bajban voltam, segítségemre siettek néhányan, nem személyesen. Szeretném meghálálni.  

Egy ponton vagyok nagyon megfogható, és az a csend. Baromi rosszul tűröm a zajt, és így el tudom képzelni, milyen nehéz velem, és milyen unalmas vagyok.

Ledobott a rendszer, és elveszett egy kis rész, amit arról írtam, hogy van egy főzőműsor, amit nagyon szeretek, a Jamie-é. Őmiatta, mert szenvedélyesen és spontán éli az életét, független és szabad embernek érzem. A kaják konkrétan szinte másodlagosak. Annyira rákattantam, mert azt vettem észre, hogy mindig jó kedvű leszek tőle. Vigyáz a katicákra meg a kicsi békákra, akiket a kavicson gyűjt, nehogy rájuk lépjen. Mint a dzsainisták. De ez még jobb... Embereket is ment, meg szembeszáll a szemét multikkal a csirkék miatt... Képzeljétek, írtam neki a honlapjára, ócska angol-tudással, hogy milyen jó, és mennyire kell ő nekünk... Kaptam is választ az autorespondertől. Nem baj. Az érzéseinket közölni kell a másikkal, különösen a hálát és a szeretetet. Különben így is "megkapta", légipostán...

Szeretnék egy szavazó űrlapot feltenni, hogy nektek mi a csúcs? Lenne öt válasz, vagy üres hely, az még jobb. Az ötöt most fogom kiötleni:  tapasztalat, természet, szeretet, feloldódás, öröm. Nem azért, mert nekem ezek a legfontosabbak. Hanem talán a földi életben jó tájékozódási pontok. Miért tiltakoztam, hogy nem az enyémek...? Mert nekem nincs legfontosabb. Itt kezdene igazán érdekes lenni a dolog... Ha gondolkoznék rajta. De nem fogok, mert nem óhajtok magamnak gondosan gyártani egy börtönt. Elég vaddisznó álláspont?