Sziasztok!

Már régóta túl sok a történés nekem. Tizenöt éve, elvágólag. A torkomon kell legyömöszölnöm az élet eseményeit. Itthon is, utcán is, munkahelyen is, társaságban is. Emlékeztek, a BS-ben milyen gyönyörű népművészeti vásárok voltak? Beléptem, és csilingelt, zümmögött, nyüzsgött az egész hatalmas térség, és habár szerettem, földbe gyökerezett a lábam a sok benyomástól, és úgy éreztem, hogy elsodor, betemet. Nem ezzel kezdődött, ez már csak egy példa arra az érzésre.

A csend esett jól, és ez így van a mai napig.

Meghívtam én az életembe a lövöldözőket, ha krimi vagy film megy a tv-ben? Vacsorára vendégül látnám az acsarkodó politikusokat? Odaszaladnék az aznapi balesetek helyszínére, hadd lássam csak közelebbről? A környezetemben lévők látványosan előtörő agresszióit, frusztrációit, önérvényesítő háborúit testközelből szeretném elszenvedni, tűrni, mert olyan jó érzés? Hát nem. Egyszer egy nagy körben szavak nélkül, mozdulatokkal, hangokkal kellett kifejezni magunkat, és elmondani utána a benyomásainkat. Többnyire elmondták bújukat-bánatukat, én viszont azt az érzésemet - egy másik nővel együtt, aki külföldi volt - , hogy milyen sok a szenvedés... S efölött még magas állami fizetésért szélsőségesen nehéz és elrontott életeket hallgatok egész nap. Illetve nemcsak hallgatom, válaszolok is. Megint Hamvas Bélát hívom segítségül: "az emberiség szégyene, hogy a segítő foglalkozást kitalálta, és pénzért folytatja..." igen, így van. / Nem szó szerint idéztem. / Nemcsak azért, mert egyáltalán pénzt fogadunk el a segítségnyújtásért, hanem azért is rossz, mert a fizetség miatt eleve úgy érezzük, hogy jók vagyunk, segítünk, akkor is, ha nem is, és jó nagyra hízlaljuk az egónkat vele. Fuj!

A történések jönnek, jönnek, és olyan jó volna minimálisra csökkenteni őket! Erre van egy "trükk", az, hogy felvesszük a sebességet, mert akkor nem érezzük a száguldást. Együtt mozgunk. Ez az áramlás, vagy "nem cselekvés". Nagyon jó, ugye? Picasso élettörténetében találkoztam először ezzel az ötlettel: ő úgy írta le, hogy irigyli a  vízen ugrándozó, sodródó parafadugót...

Nem bután születünk, és teletömjük a fejünket tudással, hanem amikor rájövünk valamire, olyan érzés, mintha mindig is tudtuk volna. Így kapaszkodunk fölfelé. Nagyon különböző magasságokban járunk, és ez nincs a homlokunkra írva. Sőt, nem a birtokolt forintoktól, négyzetméterektől, és oklevelektől függ. Hanem az erőfeszítéstől, amit befelé teszünk. És attól, hogy tettekre váltjuk-e. Ugyanúgy köszönünk egymásnak, hogy jó reggelt. Ugyanúgy? Nem. Sőt, lehet, hogy süketek vagyunk egymásra, és egyáltalán nem köszönünk, pedig látjuk, halljuk a másikat... Kezdjél el nagyon figyelni... Ne takarékoskodj az energiával... Minél többet használsz belőle, annál többet kapsz.

És minél jobban figyelsz, annál több benyomás fog érni, annál vékonyabbra állítod a szűrődet, a falaid omladozni, olvadozni fognak. Cserébe a világ sokkal gazdagabb lesz. Habár védtelenebbé is válsz, nagyon erősen hat majd minden. Velem így van ez. Már a legkisebb történéstől kész vagyok. Jókat sírdogálok a filmeken, híradókon, állatkák harcain, és így tovább. Azt mondja a párom, hogy már időjárásjelentést se szabad néznem. Ne úgy képzeld, mintha romokban lennék, hanem úgy, hogy nagyon hamar és élénken reagálok. Elég fárasztó, vagyis valószínűleg túlzásba viszem. Már kis koromban voltak ilyen jelek. Mondjuk, próbált az énekkar. Beintett a tanárnéni a kezével, hogy hopp, most van a kezdés, és egyedül én jó hangosan "beléptem". Szinte kínos volt, de ő megnyugtatott, hogy jól csináltam. Vagy viccet mesélnek, és én sokkal előbb el kezdek nevetni... Vagy beszélgetek valakivel, és a válasza legelején tudom, mit fog mondani. Sőt, a válasza előtt tudom, hogy mit fog mondani. Nagyon sokszor. Anyukámnak volt egy ilyen édes sztorija, még kicsi voltam akkor. Értekeztek, és bejelentette valaki, hogy legközelebb nyolcadikán találkoznak, a hónap első hétfőjén. Ő pedig hangosan fölnevetett. Döbbenten néztek rá. Vili?

Egész eddigi életemben fogékony voltam azokra, akik túl érzékenyek, gyengék, különlegesek, rendhagyóak voltak. Oda ültem, vagy ők ültek mellém, akik később kiakadtak, bezakkantak... Hírből hallottam, de megrázott.

Ma pl. nagyon sok történésem lesz. Brrr...