Sziasztok!

Csapjunk bele a lecsóba...! / Már megint a főzőcske ! /

Nem az a kérdések kérdése, hogy a tettekkel lezárok-e valamit, vagy elkezdek. Hanem az, hogy a tetteimhez milyen a viszonyom. Mert ha én csinálom, hűdenagyon, akkor bizony még sok van hátra... De ha csak teszem, mert meg kell tenni, akkor nem olyan súlyos az egész, és már látszik az alagút vége. Bocsánat, az eleje.

Jelmagyarázat: az alagút a világosság kezdete. A halálközeli élményt átéltek elmondják, hogy alagútba kerültek, aminek a végén hívogató fényesség volt. Biztosan minden elhunyt látja ezt, és a test elvesztése mellett akkor a személyiségétől is megválik. Ez is megvilágosodás. Az ellenállás vagy a megadás viszont nagyon különbözővé teheti az élményt, és a lélek számára a tanulságokat. A világosság vonzása alatt meg olyasmit értek, hogy a tudás, a szellemi haladás válhat életünkben a legfőbb vonzerővé, mert ott állok csupaszon, minden nélkül, s ha megadatik még a folytatás, akkor a világ törvényeinek szeretnék engedelmeskedni, nem magamnak, vagy másnak, hanem az erőknek.

Nagyon nehéz szavakba önteni ezt az érzést. Nem olvastam, érzem. És szerintem sokan vagyunk így. De siettetni sem lehet valójában, mert mintha a kapcsolatok, a tettek jutalma lenne az előrejutás. Tiszta szándékok, őszinteség, elfogadás, jóindulat, szeretet jutalma. Közös létezés öröme, együttlét kívánása mindenkivel. / ne kuncogjatok ! / Amióta az eszemet tudom, a közös pontokat keresem másokkal. A hasonulást. Amikor Freudról tanultam, és kiderült, hogy a legmagasabbrendű elhárító mechanizmus az azonosulás, akkor azt nagyon nem értettem. Persze nyilvánvaló, hogy a feszültséget oldja, de azért ezen túlmenően talán más haszna is lehet... nem? Beraktam a kérdést a hosszú távú memóriámba, és tessék, csak harmincöt év kellett hozzá, hogy megnyugodjak: a feloldódás a legfontosabb feltétele a spirituális útnak. Innen nézve elég lassú voltam.

Ha valaki törökülésben ül mozdulatlanul, honnan tudod, hogy meditál, vagy kataton beteg? Hol van az a jelzőtábla, ami eligazít az én-vesztés és az én-elengedés között?  Ha egy srác azt kérdezi, hogy mi a véleményem a megszüntetve megőrzésről, akkor jogosan érzek megilletődést? Habár nem tiszteli anyját, apját, a takarító nénit, a tiszta ágyneműt, és egyáltalán semmit az életben.

Nem azt mondom, hogy azonos az állapotuk, hanem azt, hogy feltűnő a hasonlóság. Eltávolodnak a földi viszonyoktól, és a szellemi síkon járnak. Csak a lelki életük más, de ne minősítsük... Vagy önként és dalolva adják oda, amijük van, vagy sem... az énjüket, a személyiségüket. Ez a különbség!

A lelki és szellemi történéseink összefüggenek, egy és ugyanazon testhez kapcsolódnak, ezért nem határolhatja el magát egymástól a pszichológia és a szellemtudomány. Még akkor sem, ha látszólag szöges ellentétben álló törvényszerűségek működtetik őket. Nem minősíthetik egymás tudását. A pszichológia homályosnak, misztikusnak, tudománytalannak tartja a spiritualitást, a szellemi oldal pedig korlátoltnak, alacsonyabbrendűnek a lélek világát és vizsgálatát. A fokozatok, az átmenetek nem érdeklik. Pedig az egyetlen üdvözítő út a közeledés, és a másik terület elismerése. Szerencsére már vannak irányzatok mindkét oldalon, amelyek átívelnek a másik oldalra, nyújtják egymásnak a kezüket. Ezzel mindenki csak nyerhet. 

            Amikor apukám elment, napokig láttam egy gubacs-szerű gömböcskét, ami " ő "volt, és csak törve-zúzva tudott kiszakadni a helyéből. Most, két év múltán találtam egy leírást, képekkel, arról, hogy ilyen a lélek, és a halál időpontjában távozik a fejünkből.                      

Az egybeesést lelkesen elmondtam valakinek, aki szigorúan sorolta észérveit a hülyeségemről. Nem baj. Itt sem hallgatom el... Tágítsuk csak a horizontunkat ! Nézzétek meg ezt az oldalt: http://esemenyhorizont.uw.hu/ 

Bátornak és elszántnak kell lenni az úton, nincs mese.