Sziasztok!
Miért jó ez a nem-cselekvés? Kinek jó ez? Minek...? Szöget ütött a fejembe, hogy úgy beszéltem róla, mintha a világ legmagátólértetődőbb dolga lenne, hogy a nem-cselekvés jó. Alaphelyzet. De rájöttem, hogy a pörgős világ ezzel nem érthet egyet, vagy bocsánat, nem is érti.
Arról beszéltem, hogy pihenjünk? Relax?! Azért, hogy utána sok erőnk legyen a hajrához? Lassítsunk, mert túl nagy ez a tempó? Nem.
Egy icurka-picurka eseményből is megismerhető minden. Benne van, mint cseppben a tenger. Lehet nagyon mozgalmas egy mikroszkóp tárgylemeze, és lehet nagyon unalmas egy nyüzsgő strand. Nem is így kell közeledni a kérdéshez, hanem úgy, hogy az én életemnek milyen a sebessége. Ha egy mozgó jármű mellett szaladsz, érzékeled a sebességét? Nem. Csak akkor, ha állsz, és elrobog melletted. Ezzel azt szeretném mondani, hogy " ha nem futok együtt az életemmel ", a vágyaimmal és az indulataimmal, hanem szemlélem, és tudomásul veszem, akkor van esélyem a megfigyelésére, a megismerésére. Ha belemerülök, akkor nincs.
Láttam néhány napja egy nagyon szép műsort arról, hogy Butánban egy vadvízi expedíció olyan helyen járt, egy veszélyes és gyors folyású folyón, ahol előttük még senki. Tibetben ereszkedtek délre, India felé, a világtól teljesen elzárt kis buddhista közösségeket érintve. Az egész összeállítás a sebességről, a koncentrációról, az egyéni és csoportos teljesítményről szólt, az akadályok legyőzéséről, az adrenalinról... Gyönyörű tájakat láttak és szélsőséges érzelmeket éltek át a résztvevők. Ez volt " a " cselekvés. Én-erő a köbön. De az az érdekes, hogy ezen a ponton már kezd átfordulni az élmény az önátadásba, mert hangsúlyozták, hogy ha nem sikerül tökéletesen együttműködniük, akkor mindennek vége...
A sportban sok példa van mindkét végletre: az egyéni csúcsteljesítményre, és a közös teljesítményekre. Nem nehéz találóskérdés, hogy melyikhez milyen én-állapot szükséges? Érdekes lenne végiggondolni azoknak, akiket érint... Minősítésről szó sincs ! Én azoktól a műfajoktól vagyok libabőrös, ahol az együttes munkától függ minden. Ilyen például a szinkronúszás, a műkoriban a páros... Vagy ide illő példa, bár nem sport, a dominó-állítás... imádom. Még egy bakugrás, és a nemzeti karaktereknél járok: mennyire tud egy nagy közösség együttműködő lenni? Komoly tantárgy, és nagyon komoly vizsga. Úgy érzem, hogy az egoizmus és a spirituális attitűd hatalmas csatát vív a Földön mostanában, és ha érési folyamatként tekintünk erre, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az utóbbi felé megyünk. / Úgy megörültem most, hogy erre jutottam ! /
Óriási élmény tisztán látni, ami körülöttünk, és velünk van... Nem zavarosan, hanem úgy, amilyen. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret - csak úgy derül ki, ha nem teszek semmit. Bizarr ez a dolog, ne próbáljátok rögtön ki, főleg, ha nagy a tétje, hogy szeret-e... Vagyis ha te ragaszkodsz hozzá, mindenfélét fogsz csinálni, hogy veled maradjon, de az nem fog kiderülni, hogy ő mennyire akarja. Ezek szerint semleges alapállás kell ahhoz, hogy tisztán lássunk! Durván fogalmazva, mindegy, mi derül ki, mi az igazság, csak derüljön ki ! Tehát ha nagyon szeretnék mindenben tisztán látni, mindenhez semlegesen kell viszonyulnom ! Szélsőséges, de nem elírás - mindenhez!
Úgy vezettem le ezt a dolgot, mint egy matematikai tételt. De legalább leegyszerűsödött egy borzasztóan bonyolult, zavaros kérdés. Az élet gyönyörű, tarka, változatos és korántsem egyszerű. De ha mindenbe beletesszük változatlan formában magunkat, akkor nem is lesz változatos, mert lehet, hogy bármi történik velünk, ugyanazt éljük át. Visszük magunkkal az egónkat, és mindenben csak magunkat látjuk.
Amióta fontosnak tartom ezt az alapállást, és igyekszem megvalósítani, sokkal jobban érzem magam. Érdekesebbek az események, váratlanok, meglepőek, az energiák nem pocsékolódnak arra, hogy az elképzeléseim megvalósuljanak, és mégis felgyorsulnak a folyamatok, mert nem állok útjukba. / Nem szeretnék hencegni, lehet, hogy még útjukat állom, de a szándék megvan. / Például elindul egy közös buli valakivel. Várom a fejleményeket, ha van nyomás, teszem, amit kell, ha nincs, már vége is a történetnek. Félreértés nehogy essék, nem énerősítésről beszélek itten, pszichológiai fogalmakkal nem írható le ez a mozgás. Hanem pont a fordítottjáról: hogyan szabadulgassunk meg a személyiségünktől...? Akinek sok életfeladata van, az teljesítse is feltétlenül. De ha egy olyan homályos érzésed támad, hogy egyre több szitu ismerős, az emberek válaszai, a helyzetek, a megoldások ismerősek, már láttad őket, sőt kezd egy kicsit uncsi lenni, eleged van belőle, nem utálod, csak elég, akkor " kapaszkodj a fellegekbe ", és menj tovább ! Attól olyan nehéz, hogy körülötted minden továbbra is az egót fogja harsogni. Úgy érezheted, hogy valami nagyon helytelent érzel és teszel, egyedül vagy vele, vagy egyedül fogsz maradni...
Nem így lesz! Jönni fog a segítség, csak sokkal halkabban. Nem látványosan, sőt nem láthatóan. De ez már majdhogynem egy másik élet kezdete. Nagy ajándék, meg fogsz illetődni tőle, megváltozik az élethez való viszonyod, az életérzésed. Nagy élmény.
Amiben nem vagyok semleges, azt igyekszem békésen elviselni, és nem elhárítani. Személyes kérdés kevés ilyen van, de van, és " globális " kérdések vannak, amik érdekelnek. A Föld sorsa, az emberiség. Nem nagyzási hóbort, egyszerűen izgat. Mit tehetnék, hogy jobb legyen? Kicsi voltam még, amikor ezt a felelősséget mércének állítottam, és már akkor éreztem, hogy " gáz " ilyeneket gondolni. Az egész életem kötéltánc a normálisnak a szélein. De sosem estem le...
És mindezzel gyártom a karmát? Mert " csupán " ennyi a tét. Lezárok valamit, vagy újat indítok? Ez a kérdések kérdése. " Jótett helyébe jót várj! " / Illetve büntetést a rosszért./ Ezért közlekedjetek csak lábujjhegyen...
