Sziasztok!

Már várom az újabb közlekedés-beszüntetést. Jó volt egyedül menni a szemerkélő esőben, olyan igazi volt minden, zenét hallgatva, hangosan. Öt és fél kilométer, odafelé, de most majd vissza is gyalog jövök. Sőt, ezután néha direkt is, sztrájk nélkül.

Hétvégén vonatoztam, egyszerűen gyönyörűek a földek, a virágzó fák. Láttunk egy peca-tavat, és a párom eljátszotta a bedobást, halfogást, szavak nélkül, ott rögtönzött egy pantomim-előadást. Vett egy piros almát / nekem /, ami fél kilós volt, és fényesítette tíz percig. Félig hangosan énekelt, nem botrányosan, csak egy kicsit... A kalauz nagyon szigorú volt, kérte a személyit is, gondoltam, nem árt, ha a többi kártyámat is megmutatom... tb-kártyát, bank-kártyát. Mint régen, amikor azt hallottam, hogy a kamionosok túlbuzgósági sztrájkot tartottak - ez nagyon megtetszett, és alkalmaztam is nemsokára: kis vatta-pamacsokat kértek tőlem, és erre el kezdtem őket gyártani, sokat, sokat, rengeteget. Ugyanott jegyezte meg rólam valaki, hogy " kidől, bedől? ", vagyis mindegy? Jó megfigyelés volt. Ez az eltávolodás különben fiatal korban rémisztő. Nem is érti az ember. 

Ezekben a pillanatokban mintha lefújnák a port az életemről. Ismerős?

Néhány ember úgy ismerős, mintha nem most ismertem volna meg. Indián volt, apáca volt, üldözött volt... Elég pontos szereposztással. Máté Péter énekelte az egyik dalában, hogy "ott állok a vesztes oldalán", hát ezt nagyon nekem énekelte. / Nem úgy értve, hogy vesztes vagyok, hanem úgy, hogy én is ott állok... / Mérget vehetek rá, bianco, hogy a gyengébbel fogok szimpatizálni. Ellentétben azzal, aki úgy szólja el magát, hogy "behoztam az előnyt", amikor azt akarta mondani, hogy "behoztam a hátrányt". Még viccből sem jelenti ki, hogy vesztes. Nagyon egészséges.

Abba betegszem bele, hogy felszínesnek, rutinosnak kell lenni. Megszokottá válik minden, nem is élünk. Megkeményedik az énünk, és csökken a spontaneitásunk. Ahogy öregszünk, mintha felgyorsulna az idő. Ez emiatt van, a megszokástól. Nem élünk meg élénken semmit, átugorjuk, mondván, hogy úgyis ismerős már... Ha ráadásul még kíváncsiak sem vagyunk, akkor a napok egy fabatkát sem érnek. Még kis koromban egy iskolai ünnepélyen hallottam egy mondatot, azt, hogy jó lenne, ha minden pillanatot újként tudnánk megélni, és ezt a képességünket nem veszítenénk el. / Tolsztoj mondta./ Vagy ugyanerről szól, hogy kisgyerekként azt kiabálták a többiek, hogy ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel. Hát nem - fordítva. Akkor is, most is így gondolom. Ha kíváncsi vagy, fiatal maradsz. Ha pedig nem, akkor unalmassá válik minden, és elhúzol... Egy novellában olvastam, hogy a néni fekszik a mentőautóban, viszik sivítva a kórházba, és ő kilát az ablakon, fölfelé. Jegenyék lombját látja fönt, és megállapítja, hogy nagyon unja őket...

Sőt, az idő-érzés is összefügg az egó állapotával. Az idő a viszonyítási pont, kívülre rakva. Mondjuk egy manager, egy politikus az ő gyönyörű és drága órájával... Nem késhet el, minden perce megtervezett és fontos... Ha valaki már fiatalon nem hord órát, akkor lázadó és laza fazon. ? Így, hogy tudod, hány éves vagy, rögtön sémákba ütközöl. Ilyen életkorban ilyennek és ilyennek illik lenni. Nektek nem terhes ez? Játsszunk el a gondolattal, hogy nem tudnánk pontosan, hány tavaszt éltünk meg, a mohácsi vész ugyanolyan réginek tűnne, mint a második világháború... sokkal eredetibbek lennének az érzéseink. / Az egyéni és a közösségi tudatot nem kevertem össze, csak párhuzamba állítottam./ 

A rendelőben legalább harmincan voltak. Megoldhatatlan feladatnak tűnt. Három ablak, ki az utolsó, sorbanállás, és ilyenek. Ti otthonosan mozogtok a világban? Én ügyetlenül.

Bokrokat ültettünk. Finom kis termésük lesz, kék, fekete, piros, szúrós, hamvas, stb. Szeretem őket.